A jelentésben a könyvvizsgálók elemezték a Postabank bajait, majd leírták, hogy a működés folytatható, de ehhez a banknak egyebek mellett állami garanciákra, illetve segítségre, valamint külső tőkebevonásra lesz szüksége. A 170 milliárdos monstre perben, amelyet az állam indított a könyvvizsgálók ellen, a felperes fő érve éppen az, hogy a könyvvizsgálók nem figyelmeztették vagy nem eléggé figyelmeztették az állami tulajdonost a bank gondjaira. Az érintettek azonban a jelek szerint nem értették félre a dolgot. Princz Gábor végül sohasem engedte meg, hogy az IAS szerinti audit a nyilvánosság elé kerüljön, viszont kirúgta a könyvvizsgálót. A bank privatizációja iránt érdeklődő SBC Warburg azonnal letett a szándékáról és sietve távozott, az IAS-audit eredményeinek kiszivárgásakor pedig a betétesek értették meg rögtön, hogy baj van.
Az auditorok számos korlátozó jellegű fenntartást fűztek a könyvvizsgálói jelentésükhöz, amelyek hosszan felsorolták a bank főbb pénzügyi problémáit. Ezek közé tartozott a pánikba esett betétesek rohama, amelynek során a lekötési idő lejárta előtt kivettek 2,7 milliárd forint értékű betétet. A kivett betétek után járó kamatokat nem kellett a banknak kifizetnie. A kamatokon megtakarított összeget a bank 1996-os nyereségként számolta el, a költséget viszont 1997-re könyvelte el. Ráadásul a kamatmegtakarítás csak átmeneti volt, hiszen a bank - a pánik után - visszafogadta a betéteket az eredeti vagy annál kedvezőbb feltételekkel, a kamatokat tehát végül kifizették.
Hasonló zűrös ügy volt a Postabank által 1995-ben és 1996-ban 4,9 milliárd forint értékben kibocsátott alárendelt kölcsöntőkekötvény. Az IAS szerinti kimutatások csak 1,4 milliárd forint alárendelt kölcsönt tartalmaztak, mivel a 4,9 milliárd forintból 3,5 milliárdot át kellett minősíteni sima hitelnyújtássá, mert nem feleltek meg az alárendelt kölcsöntőke feltételeinek. A kötvényt lejegyző cégek ugyanis legalább annyival tartoztak a banknak, mint amennyit alárendelt kölcsöntőkeként lejegyeztek. A dolog így kölcsönnek kölcsön volt ugyan, de a bank tőkehelyzetén semmit sem javított. A kisebb kihágások közé tartozott, hogy a Pb számos vállalat esetében - Dunaholding, HTCC, hogy csak a legnagyobbakat említsük - átlépte a nagyhitel-korlátot. A kritikus pont azonban a legendássá vált Dunaholding (DH)-portfólió volt.
A Postabank egyik - egyébként az üzleti életben nem eredetinek számító - találmánya a átláthatatlan cégbirodalom alapítása volt, a rossz hitelek kirakása a bank portfóliójából és azok tologatása különböző saját alapítású külső cégek között.
A korabeli sajtóértesülések szerint az 1996-1997-es időszak legnagyobb ilyen ügye a Dunaholding esete volt, amelyet a sajtó akkor és azóta is bő terjedelemben tárgyalt, az Arthur Andersen által készített nemzetközi standardoknak megfelelő mérlegbeszámolót azonban csak azok a befektetők ismerhették meg, akik ezt hosszas huzavona után kiharcolták. Különböző szereplők visszaemlékezéseiből, sajtó- és egyéb forrásokból a tranzakció a következőképpen rekonstruálható: a Postabank - amelynek más bankokhoz hasonlóan szép nagy portfóliója volt tönkrement szocialista nagyvállalatok hiteleiből, hitelekből és azok biztosítékaként kapott üzletrészekből, valamint a kilencvenes évek elején becsődölt kisvállalkozások hiteleiből - alapított nyolc céget, amelyeknek eladott 23 milliárd forint követelést. Utána további 48 milliárd forint értékű követelést és kölcsönt adott el saját vállalkozásainak 48 milliárd forint értékű, kamatmentes, hosszú lejáratú (10 éves futamidejű) hitelre. Később a Pb még majdnem négymillió forintnyi kinnlevőséget és befektetéseket adott el a Dunaholdingnak (nulla kamatra és 10 éves futamidőre) - amelyen egyébként elkönyvelt két és fél millió forintnyi virtuális nyereséget -, így jött össze a sokat emlegetett 51 milliárd forintos DH-portfólió.
A nyolc társaságot a Pb eladta a Dunaholding-csoportnak 33 milliárdért, így az ügyes tranzakcióval még közel 10 milliárd forint nyereséget is ki tudott mutatni a könyveiben.
Azt, hogy az eladott - hitelekből és befektetésekből álló - portfólió valódi piaci értéke mennyi volt, senki se tudja megmondani, de a Pb nagyvonalú hitelezési politikáját és rosszhitel-állományát ismerők bizonyára el tudják képzelni.
Amikor a Prudencia korábbi auditjai és egyéb vizsgálatok is felhívták a figyelmet a nulla-kamatozású hitelekre és hiányolták annak garanciáit, hogy a Dunaholding valaha is visszafizeti ezeket, a Pb átstrukturálta a Dunaholding-portfóliót. Átütemezték a visszafizetést - 1997-ben 5 helyett 11 milliárdot kellett visszafizetnie a DH-nak -, kamatozóvá tették a hitelt - a DH a cégcsoporton belül egy újabb vállalatnak adta el a követelést és 13-15 százalékos kamatozásúvá változtatták azt, valamint az állam 11 milliárdos garanciát tett mögé, ami nyilvánvalóan tudatos bankkonszolidáció volt. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy fel kellett javítani a Postabankot mielőtt megpróbálják eladni. Az 1997-ben végrehajtott átstrukturálás eredményeit azonban a bank már 1996-ra el kívánta számolni, amit a tanácsadó nem fogadott el. Ezután a hírek szerint megfagyott a levegő Princz és az Arthur Andersen nem kellően együttműködőnek minősített könyvvizsgálói között, akiket később ki is rúgott a bankelnök.
Az 51 milliárdos, nullakamatozású Dunaholding-portfóliót a könyvvizsgáló nettó jelenértéken 27 milliárdra értékelte. (Ez úgy jöhetett ki, hogy ha a vizsgálat napján 27 milliárd forintot 15 százalékos kamatra kölcsönadunk - ami az akkori 20 százalék feletti kamatszint mellett még kedvezőnek is nevezhető -, akkor tíz év múlva 51 milliárdot kapunk vissza.) A jelek szerint azonban a Pb akkori vezetése, amely több kisebb könyvvizsgálói kifogást is hajlandó volt figyelembe venni és megtenni a szükséges helyesbítéseket pénzügyi beszámolójában, a DH-portfólió esetében nem volt hajlandó elfogadni a könyvvizsgáló kifogását. Emiatt 23 milliárd forint céltartalékhiány mutatkozott a bankban. Szakértők hozzáteszik, hogy akkoriban a magyar bankéletben sok pénzintézetnél bevett gyakorlat volt nulla- vagy nagyon kedvezményes kamatozású hitelek nyújtása a banknak kedves ügyfeleknek. Többnyire nem bűnös mesterkedés állt a háttérben, a bankok egy része egyszerűen nem volt tisztában a kamatok jövedelmezőségre gyakorolt komoly hatásával. Az akkori magyar számviteli szabályok - ellentétben az IAS-normákkal - szintén nem követelték meg, hogy ezeket a hiteleket nettó jelenértéken tartsák számon, vagyis figyelembe vegyék a futamidőből és az elmaradt kamatból származó veszteséget. Ezt lényegében csak a 2001. évi számviteli törvény tette kötelezővé.
Tóth Katalin