Magyarországon elsősorban a különböző szolgáltatások után fizetett menedzsment- és tanácsadói díjakat vizsgálja behatóan az APEH. Az elszámolóárak eltérítése útján Magyarországról kifizetett eredmény összegére jutó 18 százalék társasági adót és a jellemzően 5 vagy 10 százalék forrásadót veszítheti el az APEH - mondta lapunknak Kövesdy Attila, a D&T adótanácsadója. A társaságok kockázata Magyarországon is jelentős. Egy multinacionális cég esetében az anyavállalatnak kifizetett több száz millió forintnyi jogdíjról döntött úgy az adóhatóság, hogy nem ismeri el költségként, és társasági adót, 50 százalék adóbírságot és annak kamatait rótta ki a cégre. További kellemetlenség, hogy a megutaztatott jövedelem után a pórul járt adózónak nemcsak a „célállomáson” kell adót fizetnie, hanem az átutaló leányvállalat országának adóhatósága is megadóztatja. A kettős adóztatás elkerülését célzó nemzetközi kiigazítások eljárásjogilag meglehetősen bonyolultak - a másik ország csak akkor teszi meg az adóalap-csökkentő kiigazítást, ha az adó alapját és mértékét illetően is egyetért, és még ebben az esetben is éveket vesz igénybe az ügy rendezése. Az adóhatóságok kevéssé törik magukat a probléma megoldásán, nincs ugyanis jogkövetkezménye annak, ha két ország adóhivatalainak nem sikerül megállapodniuk. Magyarországon szintén nem ismeretlen a probléma, az APEH 1999. évi 103. iránymutatása szerint ha az adóhatóság hozzányúl az ügylet egyik résztvevőjénél az adóalaphoz (mondjuk növeli), nem köteles a másik félnél is ugyanezt alkalmazni (csökkenteni).
A hosszú, ötéves elévülési idő óriási helyzeti előnyt biztosít az adóhatóságnak - ennyi ideje van megtanulni az adótanácsadók által kifejlesztett új elszámolóár-technikákat -, egyúttal nagy kockázatot és évekig tartó bizonytalanságot jelent az adózónak. Nehéz ugyanis megjósolni, vajon egy árazási technikát hogyan értékel a hatóság öt év múlva. A hatékony védekezés egyik módszere, ha a vállalat meggyőző és részletes dokumentációt készít a transzferár számításáról, alátámasztva, hogy a lehető „legpiacibb” árat alkalmazta. A dokumentáció bemutatása bizonyos mértékig megfordítja a bizonyítási terhet: nem a társaságnak kell megmagyaráznia, hogy miért az adott árképzési formulát alkalmazta, hanem az adóhatóságnak kell bizonyítania, hogy az ár nem piaci. A kockázat csökkentésének további módszere az amerikai vállalatok által egyre gyakrabban alkalmazott adóalku (advanced pricing agreement). A cégek előre bemutatják dokumentációjukat az adóhatóságnak, és megállapodnak a transzferár elfogadható mértékéről.
Békés Balázs, a Deloitte & Touche adóosztályának vezetője egyenesen zseniálisnak nevezte, hogy a törvényhozók a tarnszferár képzésénél alkalmazott „kapcsolt vállalkozások” definícióját a gazdasági társaságokról szóló törvényhez kötik. A többségi tulajdonos tehát akkor gyakorolhatja többségi jogait, ha azt a cégbíróságon is bejelenti. Ezek után viszont nehéz lenne azt állítani, hogy a vállalkozások adózási szempontból függetlenek.
Az elszámolóár-probléma legtöbb „kreativitásnak” teret adó kérdése a „piaci ár” meghatározása. A magyar adójogszabályok három hagyományos tranzakcióalapú elszámolóár-képzést nevesítenek. Az összehasonlító árat (amelyet független piaci szereplők egymással szemben felszámítanának), a viszonteladási árat és a költség+jövedelem alapú árképzést. A bonyolultabb termékek (jogdíjak, menedzsmentdíjak) esetében ezek a könnyen kezelhető módszerek általában nem alkalmazhatók, mert olyan összehasonlító adatokat igényelnek, amelyek nem állíthatók elő. Az OECD irányelvei két további nem hagyományos módszert is nevesítenek. A nyereségmegosztási módszer az ügyletekhez kapcsolódó, a szokásos mértéket meghaladó nyereséget allokálja a felekhez annak alapján, hogy ki mennyi kockázatot vállal és milyen szerepet tölt be a munkamegosztásban. Ezt a kétoldalú módszert a fejlett adókultúrájú országok adóhatóságai szívesen alkalmazzák az anya- és leányvállalatok közötti ügyletekre. A nettó fedezeti módszer amerikai változata a társaság egésze által elért globális nyereségszintet hasonlítja össze az iparágban jellemzővel. Ez a módszer könnyen alkalmazható, de kevés helyen fogadják el. Az adózó által kifejlesztett nem nevesített módszereket is lehet alkalmazni, ettől azonban óva int a szakirodalom. Ez esetben ugyanis a nevesített módszerek alkalmazhatóságát ki kell zárni. Az egyéb módszerek az egyszerű „hüvelykujjszabályoktól” a differenciált profitanalízisen keresztül a szellemi alkotás értékének visszatőkésítéséig terjednek.
A kutatások finanszírozásában a jogdíjak révén történő megtérülés helyett terjedőben van egy korszerűbb módszer, a költségmegosztásos finanszírozás. Ebben a konstrukcióban nem a cégcsoport egyik tagja finanszírozza a kutatási-fejlesztési költségeket és vállalja a kockázatot - aminek fejében később jogdíjat kap az eredményeket felhasználó többi tagvállalattól -, hanem a cégcsoport több tagja is részt vesz a kutatások finanszírozásában, majd ennek arányában részesül az eredmény használatának jogából. Az új finanszírozási módot nem csupán a kutatási költségek gyors növekedése indokolja, hanem az is, hogy ez esetben egyszer kell szerződést kötni a résztvevőkkel. Nem elhanyagolható előny, hogy a különböző országok adóhatóságaival szintén csak egyszer kell megállapodni, nem pedig évente vállalni a kockázatos vitát arról, hogy mekkora jogdíj fizetése elfogadható.
Tóth Katalin