Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az olasz gazdaság kevés területe ment át olyan látványos változáson az utóbbi huszonöt évben, mint a bankszektor. Alighanem joggal tartják sokan a fordulat kezdő dátumának 1982 augusztusát, amikor felszámolták, majd újjászervezték az 1200 milliárd lírás hiánnyal csődbe ment Banco Ambrosianót. A több mint százéves, a katolikus egyházhoz sok szállal kötődő bank - nem kis részben vezérigazgatója, Roberto Calvi révén - inkább volt politikai machinációk központja, semmint szabályos pénzintézet (igaz, más olasz bankok is akadtak, melyeket nem csak a prudens logika irányított). A bank és vezetője nyakig benne volt az olasz politikai elitet behálózó P2 szabadkőműves-páholyhoz, illetve a titokzatos Opus Dei egyházi hivatalhoz kötődő ügyekben és maffiakapcsolatait se nagyon vitatták.
Calvit, mint emlékezetes, egy londoni hídra felakasztva találták meg 1982 júniusában, s talán ez a ma sem teljesen feltárt ügy ébresztette rá végleg az olasz gazdaság és politika főszereplőit, hogy ez így nem mehet tovább. Sötét történetek, gyanús halálesetek persze még ezután is akadtak - Calvi egyik legnagyobb vetélytársa, az obskúrus vatikáni kapcsolatai miatt az Isten bankáraként emlegetett Michele Sindona például börtöncellájában ivott ciános kávét 1986-ban. Ezzel együtt, ha lassan is, de folyt a bankrendszer megtisztulása, amit a kilencvenes évek elejétől az egész politikai-gazdasági elitet megrázó korrupcióellenes hadjárat is felgyorsított. A Tiszta Kezek mozgalma, vagyis a pártfinanszírozási ügyeket (legalábbis részben) feltáró ügyészségi vizsgálatok nyomán nemcsak a pártrendszer alakult át: nem lehetett már fenntartani az irányíthatatlanságig bonyolult banki struktúrákat sem. A kilencvenes évek elején a pénzintézetek többsége olyan szétaprózott tulajdonosi szerkezetben működött, amelyben meghatározó szerepük volt a helyi önkormányzati, illetve állami szervezeteknek (ezeknek más funkciójuk jószerivel nem is volt). Ez jócskán átpolitizálta a banki tevékenységet, miközben az inkább gazdasági szereplőként számon tartott tulajdonosok igényeit is szem előtt kellett tartani. A másik karakterisztikus eleme ugyanis az volt a bankrendszernek, hogy egy-egy pénzintézet kereszttulajdonlással kötődött a nagy, többnyire egy-egy család által meghatározott olasz vállalatcsoportokhoz, ami sokszor vezetett egészségtelen helyzeteket eredményező döntésekhez.
A kilencvenes évek politikai vihara - amely egyebek közt az országot évtizedekig irányító kereszténydemokrata pártot is elsodorta - arra is jó volt, hogy a gazdaság és azon belül a bankrendszer átalakításában és irányításában is erősebben szóhoz juthassanak a szakemberek. A marakodó politikusok, amikor végképp patthelyzetbe szorították egymást, a szakértői kormányokat rántották elő csodafegyverként, s ezek élére olykor vitathatatlan tekintélyű jegybanki vezetők is kerültek (Carlo Azeglio Ciampiból később államfő is lett). Mások mellett nekik is nagy szerepük volt abban, hogy 1993 és 2003 között privatizálták a nagy állami többségű bankokat és a pénzintézetek vezetése mindinkább olyan profik kezébe került, akiket nem elsősorban politikai kötődéseik irányítottak.
Az utolsó nagy megrázkódtatás 2005-ben érte a szektort, amikor egy bonyolult, végül balul sikerült felvásárlási manőver végén lemondásra kényszerült a jegybankvezér Antonio Fazio. A Banca d'Italia nemcsak a jegybank szerepét tölti be, hanem a pénzügyi szektor felügyeleti szerve is, Faziónak ezért lehetett szava a felvásárlási harcban - mint lehallgatott telefonbeszélgetéseiből kiderült, nem egészen részrehajlás nélkül. Végül mennie kellett, amit az olasz kormány egy gyors jegybanki reformra is kihasznált: 2005 vége óta már nem élete végéig, hanem csak hat évre nevezik ki a jegybank kormányzóját. Ugyanekkor az Európai Bizottság is eljárást indított Róma ellen, mert szerinte az olasz jogszabályok - az uniósokkal ellentétes módon - megnehezítik a külföldi bankok ottani tulajdonszerzését. Azóta ugyan valamivel tágabbra nyílt a kapu a nem olasz próbálkozók előtt (a BNP Paribas például meghatározó részesedést szerzett a római Banca Nazionale del Lavoróban), de a szektor egésze megvédte magát, sőt ellentámadásba lendült. Az UniCredit még Fazio regnálásának utolsó évében megszerezte a német HVB bankot - ez volt addig a legnagyobb határokon átnyúló bankfúzió Európában -, a többi olasz nagybank pedig egymást kezdte kerülgetni, üdvösebbnek tartván egy hazai konszolidációt a külföldiek beengedésénél. Mindennek eredményeként megszületett a 2006-ban második, illetve harmadik legnagyobb olasz bank, a Banca Intesa és a Sanpaolo IMI házasságából az Intesa Sanpaolo, amely odahaza piacvezető lett az egyébként főleg külföldön erősödő UniCredit előtt. Idén viszont ez utóbbi lépett, megszerezve az Olaszország utolsó nagy banki felvásárlási célpontjának számító Capitaliát; ezt 2007 májusáig egy olyan befektetői csoport ellenőrizte, amelyben a holland ABN Amro volt a legerősebb szereplő.
