Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
– Nagykövet úr, milyennek látja a mai Lengyelországot?
– Meglepőnek. Nemhogy a külföldiek, de maguk a lengyelek számára is. Azok számára, akik egyáltalán nem ismerik Lengyelországot, de talán még inkább azok számára, akik még a hetvenes évek végének válságos időszakából, és a hadiállapottal fémjelzett nyolcvanas évekből emlékeznek rá. A meglepetés forrása a változások elképesztő dinamikája, amely az állam és a társadalom szinte minden működési szintjén tetten érhető. Mintha az 1989 előtt mesterségesen lefojtott energiák hirtelen, néha nehezen kontrollálható módon egyszerre felszabadultak volna.
– Vajon a 2005-ös év Lengyelországa meglepi a magyarokat is?
– Ez valószínűleg az ő egyéni érdeklődésüktől függ. Szerencsére a mentalitás, a kultúrához, a hagyományokhoz, a társadalmi értékekhez fűződő viszonyok átalakulása nem változtatja meg alapvetően mindazt, ami a lengyelség lényegét alkotja. De aki még emlékszik a húsjegyek és az általános hiány szürke Lengyelországára, annak bizony fel kell frissítenie országunkról alkotott képét. Biztosíthatom, érdemes.
A legdinamikusabb változások a gazdaság, a helyi és regionális önkormányzatok és a világgal való kapcsolattartás terén észlelhetők. Ezeken a területeken Lengyelország ma egészen más, mint amilyen 15 évvel ezelőtt volt. A változások ritmusa és részben a változások jellege is kicsit eltér a magyarétól, ami – ha összevetjük a kettőt – számos igen érdekes következtetésre adhat okot átalakulásunk természetével kapcsolatban.
A gazdaságban különös figyelmet érdemel a piac nyitottsága, amely még mindig tele van óriási befektetési, illetve privatizációs lehetőségekkel, Németország közvetlen szomszédságában, valamint amellett a térség mellett, amelyet mostanában kezdenek a balti civilizáció világának nevezni, a Keletet és a Nyugatot összekötő vonal tranzit-funkciójáról nem is beszélve. A lengyel gazdaság továbbra is küzd különféle problémákkal, de szerencsére mára alig függ az aktuális politikai ciklusok befolyásától. A tavalyi GDP-növekedés megközelítette a 6 százalékot, az export 25 százalékkal növekedett, az országba 8 milliárd dollárnyi külföldi tőke áramlott be, és a termelékenység is ugrásszerűen megnőtt az utóbbi években – ez csak néhány jele a lengyel gazdasági élet egészséges autonómiájának.
A számos helyi és regionális önkormányzat új dinamizmusa, akár a háromszáz járásból és tizenhat vajdaságból álló, néhány évvel ezelőtt újjáalkotott közigazgatási rendszer szintjén is inspiratív gazdasági és társadalmi tapasztalatot eredményez. Az önkormányzatok ezáltal egyre fontosabb szereplővé válnak a nemzetközi együttműködésben és az uniós támogatások felhasználásában. A varsói önkormányzat a saját költségvetéséből mintegy 10 millió eurót különített el a 1944-es Varsói Felkelés Múzeumának megépítésére, és most hasonló összeggel támogatja a Lengyel Zsidók Történeti Múzeuma létrehozását is. Más városokban operák, koncerttermek és a XXI. század kívánalmainak megfelelő múzeumok építésének folyamata kezdődik meg. Ezek a befektetések lehetetlenek volnának számos város saját bevételének jelentős növekedése nélkül.
A lengyel gazdasági és önkormányzati élet energiája főként az egyének és a mikrostruktúrák kezdeményezéseiből születik, amelyek alapját a 90-es évek liberális reformjai teremtették meg. Az etatizmus szerepe igen korlátozott. Maguk a polgárok is sokkal inkább bíznak önmagukban, a saját vállalkozásaikban vagy önkormányzataikban, mint a kormányban és a parlamentben. Ebben az értelemben a lengyel modell számos tekintetben jobban emlékeztet az olasz vagy az USA-beli társadalom képére, mint egyes nyugat-európai államokéra. Erősíti mindezt a család és a vallás kiemelt szerepe, amely ugyanakkor csak részben képes ellensúlyozni a sokkal általánosabb válságtrendeket.
– Hogyan hat mindez Lengyelország helyzetére Európában és a világban? Az utóbbi években igen sok szó esett Lengyelország hajlíthatatlanságáról az uniós tárgyalások során, az ellentmondásos iraki beavatkozásról, a látványos kiállásról az ukrán forradalom mellett és az Oroszországgal kapcsolatos történelmi vitákról.
– Azt hiszem, lassan minden ilyen ügy a helyére kerül. Lengyelországban a nemzetközi helyzet alapvető kihívásaival kapcsolatban
létezik egy elég széles, pártok közötti konszenzus, amely a XX. századi tapasztalataink elmélyült átgondolásának eredménye. A lengyel gondolkodásmódhoz a világos értékek kategóriái állnak közel: az egyenlőség, a szolidaritás és az emberi jogok. Egyúttal azonban meglehetősen általános a lehetőségeink korlátozottságának tudata, amely főként a továbbra is alacsony nemzeti jövedelemből származik.
Az uniós tagságot nem kegyes alamizsnaként kezeltük. Nem kevés európai kötelezettséget is magunkra vettünk, amelyeket készek vagyunk szolidárisan teljesíteni, de cserébe elvárjuk az ország néhány évtizeden át befagyasztott civilizációs fejlődésének felgyorsítását. Érdekes, hogy az uniós tárgyalások és a belépés óta már senki sem vádol bennünket ésszerűtlen konoksággal. Sőt, ami még érdekesebb, az új tagországok ma a lisszaboni stratégia megvalósításának felgyorsítását és még nagyobb liberalizációt szorgalmaznak, egyáltalán nem tartanak a kihívástól. Lassan már a lengyel gazdák sem félnek a jövőtől, hiszen 2004-ben látványos exportnövekedést tapasztalhattak.
Irak ügyével kapcsolatban a szolidaritás döntött azon szövetségesünk iránt, aki nem csalt meg bennünket a XX. század során. A katonáinkat Irakban nem megszállóként kezelik, ez egyszerre eredménye saját hozzáállásuknak és az arab világban folytatott diplomáciai munkánknak. A más kultúrák iránti tiszteletnek, amelyet a kommunista uniformizáció idejében igyekeztek lerombolni, nálunk megvannak a történelmi gyökerei. Ne felejtsük el, hogy a két háború közti Lengyelországban nemcsak hárommillió zsidó és számos más náció több milliónyi képviselője élt, hanem még a hadseregben is számos kiváló muzulmán szolgált, a lengyel tatárok utódai.
Keleti szomszédaink fejlődését és európai útját, különösen Ukrajnáét már 1989, teljes függetlenségünk visszanyerése óta támogattuk. Fontosnak tartjuk európai esélyeinek programját az alapvető értékek, saját történelmi tapasztalataink alapján, valamint Lengyelország és az egész nyugati világ közös érdekének nevében, amely maximálisan szeretné kiszélesíteni a jólét és a baráti együttműködés szféráját. Ezért a keleti szomszédainkkal folytatott párbeszédben mindig is nagyobb figyelmet szenteltünk közös esélyeinknek, mint lengyel problémáinknak, még akkor is, ha ezek nagyon fájóak voltak számunkra.
Lényegében véve hasonló viszonyt ápolunk Oroszországgal, fontos szomszédunkkal és nagy partnerünkkel is. Szerencsére az utóbbi évek valódi boomot jelentettek a lengyel–orosz gazdasági és kulturális kapcsolatokban is.
Összességében véve úgy gondolom, hogy Közép-Európa államainak belépése az unióba új lehetőségeket nyitott a közép-európai országok nemzetközi kapcsolatainak tekintetében. Mindez nemcsak gazdasági kérdéseket érint, de újragondolásra késztet közös érdekeinkkel és értékeinkkel, sőt, egész történelmünkkel kapcsolatban. Nem véletlen, hogy ez év augusztusában a Szolidaritás 25. évfordulójáról szeretnénk megemlékezni, amely a közép-európai kommunizmus-ellenes megmozdulások szimbólumává vált, még jóval a Gorbacsov-korszak és a berlini fal leomlása előtt. Januárban az egész világ vezetői a helyszínen, Auschwitz-Birkenauban érezhették át, mit jelentett számunkra, Európa ezen fele számára az egyéneket és a nemzeteket semmibe vevő totalitárius rendszer.
– És hogyan tekintenek magukra a lengyelek ezek között a változások között?
– Úgy vélem, talán egyre normálisabban. Az emberekről és az országról lehullott egyfajta mesterséges burok. A valódi önképünk talán még messze van az ideálistól, de egyre közelebb áll a valósághoz. Jelzésértékű, hogy a lengyelek mikroszinten sokkal jobbnak értékelik saját ügyeiket (egyén, család, egy konkrét munkahely, a lakóhely környéke) mint az egész ország problémáit. Itt ugyanúgy panaszkodunk, mint az összes közép-európai és semmiben sem különbözünk például a magyaroktól.
