Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
BARABÁS T. JÁNOS
A Koreai-félsziget nagyjából 1000 kilométer hosszú, és a legkeskenyebb pontján mindössze 175 kilométer széles. Az ország 70 százaléka hegy, ami azt jelenti, hogy a két Korea a világ „leghegyesebb” országai közé tartozik. Mivel a 38. szélességi fok mentén kettévágták, Dél-Korea területe 99 500 négyzetkilométer, amin több mint 48 millió ember él – bizony összezsúfoltan. Akik aránytalanul nagynak tartják Budapestet az országhoz képest, nem tudom, milyen véleménnyel lehetnek Szöulról, amelynek lakossága meghaladja a 12 milliót, vagyis az ország népességének negyedét. Meg is látszik rajta. Amíg az ember saját szemével nem látja, bizony nehéz elképzelni, hogy 16 sávos utak is bedugulhatnak, ahogy az a dél-koreai fővárosban rendre előfordul. Autóval az egymástól két-három kilométerre levő hivatalokba való átérésre vendéglátóink minimum egy órát szánnak, ám gyakran még így is elkésünk.
Az első élmény, hogy mennyire nem igazak a nálunk az ázsiaiakról élő sztereotípiák. Odahaza többen figyelmeztettek, nehogy feltegyek egyenes, és főleg kellemetlen kérdéseket, mert úgysem válaszolnak, csak hajlongnak, viszont megsértem őket. Nem tapasztaltam, hogy nagyon hajlongnának, és miután szemrebbenés nélkül tették fel nekem akár a legkínosabb kérdéseket is, én sem tartottam vissza magam, és úgy találtam, nyíltabban és egyenesebben beszéltek velem, mint számos interjúalanyom Magyarországon. Igen nagy tudású, és nem csak a szakterületükhöz értő emberekkel volt szerencsém találkozni – az egyik szöuli egyetem gazdasági matematika tanszékének professzora Konfucius mellett Kantot és más európai filozófusokat idézte, megpróbálva közelebb hozni azt a problémát, milyen lelki akadályai is vannak a koreai társadalomban az individualista demokrácia meghonosításának.
A tökéletes vallási tolerancia mellett a meghatározó a konfucianizmus, aminek azonnal látható hatása az idegen számára is az idősek tisztelete és a nők másodrendűvé degradálása. Egyhetes ott-tartózkodásom alatt, amit a szöuli kormány sajtóközpontja meghívásának köszönhettem, egyetlen, talán a japán filmekéhez hasonló hajlongási rohamom volt. Egyszerre értem szállodám kapujához egy fantasztikus népviseletbe öltözött idős koreai asszonnyal. Kinyitottam a kaput, és meghajolva intettem, hogy fáradjon be. Teljesen megdöbbenten nézett rám, és mélyen meghajolt, várva, hogy én menjek be előtte. Ezt játszottuk egy darabig, aztán látva, hogy ez elvi kérdés, amiben nem enged, feladtam. Fiatal, Amerikában frissen egyetemet végzett kísérőnk, egy öntudatos fiatal hölgy valósággal elsápadt, amikor meglátta, hogy középkorú sofőrünk felkapja a repülőtéren csomagjainkat, és száguldott kiszedni a kezéből, hiszen itt van ő, akkor egy férfi nem cipekedhet. Hogy mennyire keveredik a régi és az új, arra viszont jó példa, hogy a védelmi minisztérium kutatóintézetében egy megrendítően szép asszony fogadott – a legnagyobb osztály vezetője.
Az idősek tisztelete mélyen rögződött a társadalomban. Mint közgazdászprofesszor ismerősünk elmondta, amikor elkezdett egy amerikai egyetemen tanítani, leginkább az volt számára szokatlan, hogy diákjai első kérdése mindig az volt: miért? Ez egy koreainál elképzelhetetlen, mert ez tiszteletlenség egy idősebb emberrel, ráadásul tanítójával szemben.
A Koreai Köztársaságban talán semmi sem annyira állandó, mint a változás. A fővárosra nem tudom azt mondani, hogy szépül, csak azt, hogy épül – folyamatosan. Számomra Szöul valószínűleg örökre az út- és felhőkarcoló-építések városa marad, ahol még az autófolyam hangját is elnyomják az építőgépek.
