Sajtófotó ê la carte

A 1848-as forradalom évfordulóján, a sajtószabadságért elkezdett küzdelem napján, március 15-én nyílt meg a Néprajzi Múzeumban négy kiállítás, amely tematikailag összefüggő egészet alkot. Múlt és jelen, a nagyvilág és Kelet-Európa, kis hazánk magánbűnei és közerkölcsei (hogy Jancsó filmcímét idézzük) fekete-fehér, ritkán színes kivitelben április 16-éig figyelmeztetik az érdeklődőt arra, hogy az igazi fotós is ott kezdődik, ahol Palotai Boris írónővel szólva az igazi író: "...aki észreveszi az igazságot, és le is meri írni". Ebben az esetben az, aki látja a pillanat egyediségében az általánost, a helyzetre jellemző tragikumot és fenséget, az esendő emberben a hőst, a pöffeszkedő politikusban a kicsiséget. A jó fotós mindig előbb empatikus ember, csak azután briliáns szakember. Az állami kitüntetést, majd a Pulitzer-díjat is elnyerő Szalay Zoltán megint hatalmas anyagot tárt a nézők elé: a World Press Photo díjnyertes képei - sajnos a "hagyományos" pocsék megvilágításban - az előcsarnokban láthatók, a magyar élmezőny, Escher Károly és Anthony Suau munkái pedig a többi termekben. Haladjunk ebben a sorrendben: a fény hiánya (Goethe jogosan fohászkodhatott volna itt is mehr lichtért) sokat elvesz az élményből. Engem - sajnos így kell fogalmazni - a "szokott" éhezős, háborús borzalmakon túl igencsak megrázott egy pakisztáni fotóegyüttes: egy helyi fényképész nem kis bátorsággal (hiszen ő ott marad, a nagy világlapok tudósítóival szemben) a savval leöntött és örökre megrútított nőkről készített meg- és felrázó jelentést. Egy lötty a maró anyagból, mert nem szeret viszont, mert más véleménye van a dolgokról, s a pakisztáni hímsoviniszta elintézettnek is tekinti a vitát...
A magyar anyag is igen erős: taroltak a Népszabadság fotósai, köztük is Sopronyi Gyula, akiről egykori kolléganője még évekkel ezelőtt megjósolta, hogy sokra viszi, mert "van benne szakmai alázat". A tekintetek, az alig észrevehető gesztusok fotósa ő, aki egyformán otthon van gépével menekültszállás riadt, tágult szemű foglyai között, heil Hitlert köszöntő fradisták karéjában, Tasnádi Péter letartóztatásakor vagy amikor gyönyörű lányok színes röppenését kapja el a ritmikus sportgimnasztika bajnokságon. Kovács Bence Pege Aladárról készített első díjas portrét, Fejér Gábor Moszkva fényeit örökítette meg díjat érdemelve. A sok magyar csapás - árvíz, belvíz, szegénység, stb. - jobb-rosszabb ábrázolása közt üdítő kivétel volt Cseke Csilla (az a fotós, akire rálőttek egy-két éve) saját szülését dokumentáló színese. Volt még Cicciolina 48. születésnapjáról, miniszterelnöki kolbásztöltésről, finom természeti jelenségekről elkapott felvétel is.
A következő terem a közelmúlt klasszikusának, Escher Károlynak állított emléket: a húszas évektől a hatvanas-hetvenes évekig ívelő pályáját gondosan kimunkált, apródonkénti megfigyelésekből képpé varázsolt művek jelezték. (Ez a hatalmas anyagból csak ízelítő volt.) A fotó megszállottjainak, az igazán értőknek az utolsó "adag" kínálta a legnagyobb élményt: a berlini fal leomlása óta eltelt tíz esztendő amerikai dokumentátora, Anthony Suau állította ki Kelet-Európában és a szétesett Szovjetunióban készített fotóit.
A kezdetben még szenvtelen profi megszereti képei hőseit, rádöbbenve arra, milyen sors után jutottak el az újabb csapdába: a gazdasági vesztes többség reményvesztetten figyeli a törvényt kijátszók tobzódását. Minden szürke, opálos derengésű fekete-fehér fotón érződik a művész őszinte szeretete és drukkja, hogy sikerüljön ennek az elátkozott vidéknek is kikeverednie a történelmi kátyúból.
SZÁSZ JUDIT