Meg White nem tud dobolni, ő egy kókler. Meg White elsőrangú dobos, aki elengedhetetlen eleme a zseniális páros produkciónak. Gyakorta fellángoló vita ez, amelyben azonban biztatnánk az olvasót, hogyha esetleg ilyen helyzetbe kerülne, bátran helyezkedjen az utóbbi álláspontra technika-fetisiszta dzsesszrajongó vitapartnereivel szemben.
A White Stripesról, erről a kéttagú garázs-blues-rock zenekarról van szó, amely a kétezres évek legnagyobb együttesei közé tartozik. Elsősorban azért, mert lemezről lemezre újítani tudott, miután az első négy albumon mindent kihoztak a garázsrockból, az ötödiken (Get Behind Me Satan) gyakorlatilag letették a gitárt, és billentyűkkel helyettesítették – és még ez is nagyon bejött. (Hasonlóan például a Radioheadhez, akik az OK Computerrel csúcsra vitték a érzelemgazdag gitárpopot, a 2000-es Kid A-n pedig elmentek az elektronika irányába, és az Egyesült Államokban ez hozta meg az áttörést.) Ezután rövid szünet következett, amely alatt Jack White a másik együttesével, a Raconteursszel volt elfoglalva, most pedig itt az új White Stripes-lemez (Icky Thump, Warner, 2007).
A White Stripes a hazai bulvársajtó ingerküszöbét is átlépte azzal a problematikával, hogy tagjai tulajdonképpen házastársak, egykori házastársak, testvérek – vagy milyen kapcsolatban is állnak egymással? Az Icky Thump szempontjából ez a kérdés voltaképpen lényegtelen, nem úgy Meg dobolása – a lemezt ugyanis nem más húzza, mint az egyszerű, de tökéletesen passzoló és mindvégig energikus dobalap. Erre pakol Jack White többek között koszos hangzású blues-gitártémákat, spanyol indulódallamokat és billentyűkből előcsalt hangot, amely leginkább visszafelé játszott skótdudára emlékeztet. Utóbbi például az album címét adó nyitószámban szerepel, első hallásra végtelenül furcsa, aztán fokozatosan hozzászokik a hallgató, mígnem azon kezd el gondolkozni, miért nem lőtte el még senki ezt a poént. Az említett mariachi-melódiáról is érdemes részletesebben szólni, a Conquest című szám ugyanis annyira túlzásba viszi a szúrós tekintetű konkvisztádor-hangulatot, hogy szinte lehetetlen nem szeretni (pontosabban: azok nem fogják szeretni, akik zenefelfogása szerint Meg nem jó dobos). Ezenkívül van négy-öt pofonegyszerű négynegyedes rockszám az albumon, melyekre bármikor megtölthető lenne egy tetszőleges táncparkett, a többi szám, mondjuk, felejthető.
Nagyjából ennyi az Icky Thump, megbolondítva a Meg és Jack közötti megfoghatatlan kémiával – ettől izzik valósággal a levegő a koncerteken, és ennek megléte miatt teljesen lényegtelen kérdés, hogy milyen kapcsolat fűzi is össze őket a valóságban. A sajátos világú Get Behind Me Satan után tehát visszatértek az elemi rockhoz, kissé monumentálisabb kiadásban, mint korábban. Az újdonság ereje ugyan elszállt már, és nincs rajta igazi húzósláger, cserébe azonban olyan albumot tettek le az asztalra, amelyet a kulturális ikonná avanzsált duó évek távlatából is szégyenkezés nélkül felvállalhat.
Plankó Gergely