Akinek ez az egész indie fogalom kissé megfoghatatlan, íme egy pofonegyszerű fogódzó: az tartozik ehhez a szubkultúrához, aki szereti a Sonic Youth Daydream Nation (Enigma, 1988, Geffen, 2007) című albumát. Ez sem tökéletes meghatározás, de még mindig közelebb áll a valósághoz, mint bármi más. (A gondolat egyetlen szépséghibája, hogy nem a NAPI Gazdaság szellemi műhelyében, hanem az első számú amerikai alternatív popmédium, a Pitchfork falai között fogant.) A zajos, kísérletező gitárzene legendás együttesének fő műve 1988-ban jelent meg, 2007-ben pedig két okból vált újra aktuálissá: megjelent egy duplalemezes deluxe-kiadás koncertverziókkal és egyéb extrákkal, valamint a Sonic Youth idei turnéján elejétől a végig ezt az albumot játssza le koncertjein.
A lelke mélyén minden popzenész szeretne napsugárvidám Beach Boys- számokat írni. Mivel azonban ezt a Beach Boysnál sajnos már senki nem fogja jobban csinálni, az évtizedek során a tartalom helyett a forma kezdett el variálódni. Maga a punk is a rágógumizene őrületes felgyorsításából eredt, ennek kifújtával pedig jött a nyolcvanas évek egyik legfontosabb popügyi újítása: az édes melódiák zajba csomagolása. Csinált ilyet korábban például a Velvet Underground is, a stílus forradalma mégis a nyolcvanas években jött el, amikor a skót Jesus and Mary Chain egy az egyben Brian Wilsont – a Beach Boys dalszerzőjét – idéző dalokat rejtett végletekig torzított gitár-feedback zúgás mögé, a Hüsker Dü Beatles-dallamokkal játszotta a hardcore-t, a My Bloody Valentine pedig egyenesen letörölte felvételeiről a gitár eredeti hangját, hogy csak a zaj hallatsszon. Ennek az egésznek a megkoronázása pedig a Daydream Nation. Talán már feltűnt az olvasónak, hogy magukról a számokról eddig szó sem esett. Ez nem véletlen. A kulturális jelentőség bizonyos szint felett irreálisan megnehezíti, hogy a „dolgot őt magát nézzük”. Mit lehet mondani a Beatles Sgt. Pepper Lonely Hearts Clubjáról, a Rolling Stones Exile on the Main Streetjéről vagy a Clash London Callingjáról? Főleg annyit, hogy ez a Sgt. Pepper és a többi... A Daydream Nation ugyanez a liga, még akkor is, ha csak a 329. helyen szerepel a Rolling Stone magazin híres „Minden idők 500 legjobb albuma” listáján, ahol a fent nevezettek sorrendben az első, a hetedik és a nyolcadik helyet foglalják el. Thurston Moore gitáros, Kim Gordon basszusgitáros, Lee Ranaldo gitáros (eddig mindhárman énekelnek is), valamint Steve Shelley dobos olyan albumot hozott létre, amely egyszerre szól a pillanatnak (maga a cím is a Reagan-éra kevéssé inspiráló szellemi környezetét örökíti meg) és az örökkévalóságnak. Az, hogy tizenkilenc év után újra kiadják és játsszák teljes egészében, még véletlenül sem kínos múltba révedés. Egyrészt azért nem, mert a Sonic Youth egy pillanatra sem tűnt el – például 2006-ban is remek albumot adtak ki –, másrészt pedig azért, mert a lemez aktualitása semmit sem kopott az évek alatt. Bármelyik hiper-trendi ágát is nézzük az indie-nek a gitáralapú tánczenétől a mindenfajta elektronikáig, ott lesz benne egy csipetnyi Sonic Youth.
A deluxe kiadáson szerepel egyébként négy feldolgozás (köztük a Within You Without You az Sgt. Pepper-ről) is – ezek tulajdonképpen elhagyhatóak lennének, de ezt tényleg csak a kötözködés kedvéért jegyezzük meg. Cserébe a koncertfelvételekből olyan energia árad, amelyből okvetlenül megértjük, miért volt ez elég, hogy lángra lobbantson oly sok nagyszerű dolgot a Nirvanától a japán zajzene-szcénáig.
Plankó Gergely