Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Vigyázat, emberek! Aki Tisza Katávál találkozik, az készüljön fel rá, hogy ez a nő brutális kifecsegő. Új könyvében, a Magyar Pszichóban egyértelműen felismerhetően elmeséli a miniszterelnökkel, valamint Faludy György költővel és nejével való találkozását, meg még más hasonló eseteket is, amelyek szereplőit persze nem tudom azonosítani. Nem pletykálkodásról van szó, hanem pszichoanalízisről, emberismereti gyakorlatokról, a viszonyok feltárásának kísérletéről, mégpedig kíméletlenül – kockázatosan őszintén –, abban a megközelítésben, amelyben a könyv nagyobb részében saját magát is kezeli a szerző.
Hezitáltam, hogy megvegyem-e Tisza Kata új művét, mert az előzőben, a Revánsban – amely egyébként sokkal jobb, mint az első, a Pesti kínálat – elég erősen jelen volt a budapesti felső középosztály életérzése, amivel mindig is tele volt a hócipőm. Belengte annak a rétegnek az életstílusa, amely abból él, hogy megörökli a szüleitől a felső középosztálybeli diplomások szerepének eljátszásához szükséges készségeket, amelynek tagjai mindenképpen kitanulnak egy olyan szakmát, amely a társadalom felső harmadába emeli őket, ha van tehetségük ehhez, ha nincs, hiszen eleve ismerik ennek a világnak a táncrendjét. Aztán kicsit modernebb kiadásban újrajátsszák szüleik szerepét, anélkül, hogy bármit hozzátennének a környezetük életéhez, és még jó, ha nem nagyon szívják le mások lelkét is. A tévés világot kibeszélő Reváns ebben a közegben játszódott, az új könyvbe azonban szerencsére csak időnként kúsznak be ennek a rétegnek a mindennapjai. A Magyar Pszichóban a szerző voltaképpen nem tesz mást, mint huszonévesen számba veszi, honnan jött és hol tart – a nagy találkozások kibeszélése az utóbbi része, bár az eddigi életút feltárása is felér egy élve boncolással.
Az őszinteség, úgy tűnik, egyelőre abszolút elsőbbséget élvez Tisza Katánál, az embernek az az érzése, hogy eladná a lelkét is az ördögnek azért, hogy valamit úgy mesélhessen el, ahogy azt átélte, hogy úgy beszélhessen magáról és másokról, ahogy gondolkodik róluk. Ez óvta meg az erős kísértéstől, hogy feloldódjon az értékekről beszélő, de közben fejben a zsét számoló vezető értelmiségben. Fúrják is ezért könyveinek kritikusai – az őszinteség, mint jeleztem, kockázatos játék: a zombik nehezen tűrik azt, akiben még van élet –, de azért remélem, megtartja ezt a jó szokását, és marad muníciója olyan könyvekre is, amelyek nem a közvetlenül vele történtekből merítik témájukat. Ha meg nem, akkor tessék mindenféle kalandokba bonyolódni, aztán megírni őket!
