Jómódú kínai kereskedőfamília sarja volt T’ang Haywen (1927–1991), aki családjával előbb Vietnamban élt, és Saigonban francia iskolába járt, így könnyű volt az átállás számára, amikor 1948-ban Párizsba érkezett. Itt a francia civilizációból diplomázott, később pedig festészeti tanulmányokat folytatott. Eleinte Cézanne és Matisse képeiért lelkesedett, majd Klee hatása alá került, aztán Pollock nyomán tért vissza a kalligrafikus absztrakcióhoz. Pályafutása elején nyugati hatásra olajfestékkel készítette képeit, amelyekbe fokozatosan beleépítette a kínai jóslócsontok meg az ókori bronz szertartási edények feliratainak ősrégi jeleit. Aztán nemcsak stílusában, hanem felhasznált alapanyagaiban is teljesen átállt a távol-keleti tradicionális tusfestésre. Sokat utazott, bejárta Európát, eljutott az Egyesült Államokba, Indiába és Japánba is. Rendkívül szorgalmas és termékeny mester volt, és hogy „tréningben maradjon”, naponta hat órát festett, még külföldi útjai során is. Ez viszont nem jelenti azt, hogy európai értelemben vett tájképeket hagyott az utókorra.
Bármennyire furcsának tűnik a mai magyar tárlatlátogató számára, de ami nekünk realisztikus tájképnek tűnik, az a távol-keletiek szemében csak afféle szimbólum, a valóság ellentétes alkotóelemeinek jelképes összefoglalása. Maga a Taó elnevezés is utat jelent, amelynek során a természeti erők kontrasztja – a yin és a yang – sajátos megnyilvánulásaként a hegy és a víz ábrázolása kerül a papírra. A festő az energia örök áramlását önti vizuális formába képein, az egymást kölcsönösen kiegészítő szimbólumpár által. Akár hisszük, akár nem, a sziklák között csordogáló patak vagy az alázuhanó vízesés, netán az erdő fáinak és a szelíd domboknak a kontúrjaiba még az ősi kínai írásjelek kalligrafikus változatait is belerajzolja. A továbbiakban épp így rímel egymásra a vízben oldott és ezért lazán szétfolyó tusfolt szürke árnyalata és a sűrű tintába mártott ecset drámaian feketéllő nyomvonala. T’ang Haywen fekete-fehér sorozatainak páros jellegét még azzal is „megtoldotta”, hogy egy-egy kompozíciót két összetartozó papírlapra komponált. Ezek a modern diptichonok a kortárs kínai piktúrában is újítást hoztak, ráadásul a festő modern nyugati társainak példáját követve, címeket sem adott az első pillantásra realistának tűnő, ám valójában teljesen elvont alkotásainak.
A monokróm-sorozatok mellett azért láthatunk a Hopp Ferenc Kelet-Ázsiai Művészeti Múzeum június 10-éig nyitva tartó kiállításán lángoló őszi színkavalkádban pompázó tájélményeket is, egy külön teremben összegyűjtve. Ezek a mester kaliforniai, itáliai vagy japáni helyszíni vázlatai nyomán készültek hazatérése után, párizsi műtermében. Talán ezért gyakorolnak a figyelmes szemlélőre kettős benyomást: a buddhista szerzetesek ősi szemléletű, sajátosan távlatos tájábrázolása vegyül itt a kortárs mesterek gesztusfestészetével, áttételesen pedig a rendkívül dekoratív távol-keleti kalligráfia az európai kolorizmus absztrakciójával. Mindenesetre T’ang Haywen ezeket a fojtott tónusokban tobzódó látomásokat is cím nélkül hagyta, hogy monokróm társaikkal szoros összetartozásukat hangsúlyozza. A mintegy negyven kép a franciaországi Évian és Chambéry városának múzeumaiból érkezett, a magyar irodalmi berkekben sem ismeretlen, francia földön élő magyar származású költő, Lorand Gaspar ötlete és közvetítése nyomán. Ő a kínai festőnek előbb tanítványa volt, majd népes baráti köréhez tartozott, és együtt hozták létre azt az alapítványt, amely egykori mesterének életművét népszerűsíti, annak halála óta. Miközben Lorand Gaspar főként a magyar–francia kultúrkapcsolatok aktív szószólója, T’ang Haywen művészete ennél is szélesebb szellemi ívben, a távol-keleti és nyugati művelődés között épít vizuális hidat.
Wagner István