Ilyenkor, novemberben, az Egyesült Államok háromszázmillió lakosának többsége pulykapecsenyét eszik vacsorára. Nemcsak azért, mert a kongresszus minden esztendő november negyedik csütörtökjét a hálaadás napjának nyilvánította, hanem azért is, mert a mexikói vadmadárból házi baromfivá szelídült pulyka húsa az évnek ebben a részében különösen ízletes. A hálaadás napját egyébként annak emlékére ünneplik minden évben, hogy az Újvilág földjére érkezett első telepesek, a „zarándok atyák” a következő esztendőben, 1621-ben már be tudtak takarítani annyi terményt, amennyi elegendő volt télire is. Ennek örömére nagy lakomát csaptak a baráti indiánokkal egyetemben, akiknek segítségével sikerült az első bőséges termést létrehozniuk.
Manapság az amerikai családoknak nem kell sokat vesződniük az ünnepi főzés-sütéssel: készen árulják a gombás, gesztenyés és egyéb töltelékeket a pulykához. A vacsorához áfonyamártást és sütőtöklepényt is fogyasztanak az ünnepen, ami a hajdani menüben azért még nem szerepelt.
A pulyka eredetileg vadmadárként élt Mexikóban és az Egyesült Államok nagy nyugati erdőségeiben. A mexikói legendakörben mindmáig él egy óriási pulyka emléke, amely a csőrében hozta el az aztékok földjére az első kukoricamagokat. Magasan szállva a földek fölött, egymás után hullajtotta el a magvakat – a legenda szerint így honosodott meg a kukorica Mexikóban, ahol ma is a lakosság egyik fő táplálékául szolgál. A barnás-sárgás, fémesen csillogó tollazatú vadpulyka azonban nem halt ki az idők folyamán: már Brillat-Savarin, a nagy ínyenc feljegyezte, hogy amerikai emigrációja idején – amikor a francia forradalom elől az Újvilágba költözött – sokszor vadászott vadpulykára, és nagyon kedvelte a belőle készített pecsenyét. Ma is vadásszák az erdei gyümölcsökkel, gabonaszemekkel és rovarokkal táplálkozó vadmadarat. Magam is kóstoltam a húsát sok évvel ezelőtt, Mexikóváros egy exkluzív vendéglőjében, különféle saláták kíséretében.
A mexikói pulykától származó házi pulyka a XVI. század elején került át Európába. Elterjedt előbb Franciaországban, majd Spanyolországban és Itáliában. Galeotto Marzio krónikája révén sokáig azt hitték, hogy nálunk már ennél is korábban megjelent, valami rejtélyes úton-módon elkerült volna a XV. században Mátyás király udvarába. Kicsi a valószínűsége, hogy Mexikó felfedezése előtt pulykahúst sütöttek-főztek volna a nagy király szakácsai. A rejtély persze azóta tisztázódott: az ismeretlen baromfi, amelyet Galeotto egy helyen indiai tyúknak nevez, minden bizonnyal gyöngytyúk lehetett, amelyet már jóval Mátyás uralkodása előtt tenyésztettek Európában is. Az erdélyi fejedelmi udvarban a XVII. században már igencsak kedvelt volt a pulykahús. Keszi Jánosnak, Bornemisza Anna fejedelemasszony udvari szakácsának receptjei között húszféle formában szerepel a pulyka: „Készíthetni sülve, melegen jó lével, avagy szárazon, hidegen. Pástétomban, hidegen. Bontsd le a szárnyait s az lábát töltsd meg. Fonnyaszd meg rostélyon, süsd meg, csinálj levet alája, akár édes, akár savanyú légyen… Avagy főzd meg a megtöltött pulyka szárnyait petrezselyemmel, pirított kenyérrel s az májával együtt vedd által. Csináld meg borssal, sáfránnyal, vagdaltat is csinálhatsz belőle. Ha főtt pulykahúsból csinálod, tiszta lével csináld, ha pedig sültből, akkor barna lével, ilyenformán öntözd meg a sültet tyúkhús-lével, s ha lefolyt, csináld meg fűszerszámmal, s mikor feladod, nyomj narancslevet bele.”
Ma már történelminek számít Kollmanné Lemhényi Dávid Andrea 1945-ben kiadott szakácskönyve is, amelyben a szalonnás pulykasült rizstalpon receptje található: „A pár napig jegelt pulyka lábait levágjuk, az állat bőrét fölszedegetjük és vékonyan megtöltjük füstölt szalonnával. Belsejét sózzuk, megkenjük kevés majoránnával. Az így előkészített pulykát forró zsírral leöntve, előmelegített sütőben sütjük, saját levével locsolgatva, míg minden oldalán piros lesz. Ha nem puhult volna meg addigra, locsoljuk meg egy-két kávéskanál ecettel. Hogy a bőre ropogós és fényes legyen, a zsírját szedjük le és fölforralva öntsük rá a pulykára. Szeletelés előtt a húst negyed óráig pihentetjük. A mellehúsát szeleteljük hosszában, vékonyan, a csonton rajta hagyva. Rizstalpra rakjuk, és rúdra vágott, zsírban pirosra sütött burgonyával tálaljuk.”
Halász Zoltán