Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
Mivel valami különlegeset szerettünk volna, a harmadik nap elindultunk a déli országrész felé. Addigra nagyjából konstatáltuk, hogy a híres tunéziai üdülőhelyek, mint Hammamet, Sousse, Monastir és Port El Kantaoui teljesen rendben vannak, a tengerpart finom homokja első osztályú, a szállodák szolgáltatásai, az ott tapasztalt odafigyelés és kedvesség a magyar vendéglátósok számára (is) példaértékű. És akkor sem kell meglepődni – hiszen más földrészen, kulturális közegben vagyunk –, ha az ötcsillagos étteremben a pincér úgy fejezi ki az irántunk megnyilvánuló szimpátiáját, hogy minden étkezéskor barátságosan hátba vereget.
Tunézia tehát barátságos, nyugodt ország. A szólás szerint az Európából érkezők számára az ország Afrika balkonja, a délről és keletről érkezőknek az öreg kontinens előszobája, jó életszínvonallal, infrastruktúrával és egészségügyi ellátással. Fiatal ország, kilenc és fél millió lakosának közel negyven százaléka tizenhat év alatti, ami eléggé megterheli a költségvetést. Na jó, kicsit sok gyereket csináltunk az elmúlt tizenöt évben – kommentálja Mohamed, aki a déli országrészben történő kalandozás levezénylését vállalta. A tunéziai állam egyébként a túlnépesedés ellen azt találta ki, hogy három gyerek után még ad szociális támogatást, de a negyediktől lényegében semmit sem kapnak a szülők. Ám összességében – sok gyerek ide vagy oda – a tunéziai polgárok az afrikai országok túlnyomó többségéhez viszonyítva jobb életszínvonalon élnek.
Bizonyság erre a dél felé szaladó országút mentén kitett benzineskannák tömkelege is. Az árusok keletről, Líbiából érkeznek ide egy kis üzlet és annak reményében, hogy belekortyolhatnak Tunézia szabadabb levegőjébe.
Megérkeztünk Matmatába. Az itt élő berberekről senki sem tudja, honnan jöttek, a tudósok „meghökkentő” feltételezései szerint Afrikából és/vagy Ázsiából. Vendéglátóink széles mosollyal mutatták – az amúgy stabil bevételi forrást jelentő látogatóknak – az évezredes barlanglakásokat, a több száz éves felszerelési tárgyakat és a jóval fiatalabb kecskéket. Az egyik barlang előtt a földbe ásva kétszáz literes olajos hordó német felirattal: a Rommel tábornok vezette Afrika-hadtest erre járt, aztán az elmúlt évezredek többi hódítójához hasonlóan mentek a levesbe. Matmata arról is híres, hogy Tunéziában forgatták a Csillagok háborújának legtöbb jelenetét, de különösen sokat a berberek űrbéli tájain és barlanglakásaiban. (A mai napig áll az amerikai filmesek által felépített város is, amelyhez azóta sem nyúltak a helyiek, a turisták meg elsősorban vécének használják a fa- és bádogviskókat – e két hozzáállás „gyümölcsét” elképzelhetik az olvasók.)
Míg a berber ételeket ettünk, közben már a következő állomáson járt az eszünk. Ötvenfokos hőség árnyékban, tűzforró homok, kedélybeteg tevék, tikkadt hajcsárok, a poros oázisokban orosz hússaláta mellett szökést tervezgető idegenlégiósok – a Rejtő Jenő-könyvek alapján valahogy így képzeljük el a Szaharát. Ám milyen lehet a valóságban ez a homoktenger?
Douz városába, a Szahara kapujába megérkezve szemerkélt az eső, a hajcsárok és tevék tátott szájjal élvezték az e tájon ritka természeti jelenséget. Az égi áldás negyedóráig tartott. A tevegelés egyébként kényelmesebb a lovaglásnál, a sivatag hajója komótosan, ringatózva szállítja utasát; némi riadalmat csak a Sivatag Hercege, pontosabban az annak beöltözött tunéziai barátunk keltett, ám egy dinár fejében „megszelídült”, és még fényképeket is lehetett készíteni róla. Azonban folyamatosan szállt a por, így hiába kaptunk az egyórás sivatagi tevegeléshez helyi öltözetet, sokadszori zuhanyozás után is még barnára váltott a fehér törülköző. Hol volt zuhany? Hát a sivatag kapujában, minden szempontból kifogástalan szállodákban, amelyek zöldellő kertjében édes- és termálvizes medencékben lubickolhat az érdeklődő.
Másnap hajnalban elindultunk a Chott El Jerid-en át az Atlaszba. Az előbbi egy kiszáradt sós tó, lapályán mindenütt lepárlók, még az útjelző is sóból van, hasonlóan a teve- és kecskeszobrokhoz. A sós tótól nyugatra félsivatagos és sivatagos részek váltják egymást, és hamarosan megismerkedhettünk Tunézia legvidámabb terepjárósofőrjével. Természetesen a legnagyobb homokbuckák tetejére hajtott fel, lefelé mindig éreztük, hogy az autó a következő pillanatban felborul. A hölgyek teljes joggal sikoltoztak, én diszkréten üvöltöttem, a népzenét hallgató sofőr kacagott, úgy gondolta, jól érezzük magunkat és a hegyvidéki oázisokban további ízelítőt adott vezetési tudományából. Így történt.
