Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Nincs mit mondanunk, Michael Mann egész estés Miami Vice-változata az értelmezhetetlenség határán mozog. A furcsaság ugyanakkor az, hogy a hibát nem elsősorban az adó-, hanem a vevőkészülékben kell keresnünk – hogy aztán a végén mégis a tágan értelmezett produkción csattanjon az ostor.
A Miami Vice cím hallatán az ember Don Johnsonra gondol, pálmafás ingre, papucscipőre, zokni nélkül és kivillanó mellszőrzetre. Koktélokra, bombázó csajokra és stílussal lefülelt bűnözőkre. De ha most úgy ülünk be a moziba, hogy egy csavaros történetre vagyunk kíváncsiak a „régi” Sonnyval és Ricóval, menthetetlenül csalódás lesz a vége.
Michael Mann, az eredeti sorozat producere ezúttal a rendezői széket is elfoglalta, és utóbbi munkái, azon belül is főleg a Collateral – A halál záloga nyomvonalán haladva egy sötét, szikrányi lazaságot sem tartalmazó zsarufilmet hozott össze. Sonny Crockett (ezúttal Colin Farrell színtelen alakításában) egy marcona profi, aki téglaként próbál felgöngyölíteni egy nagyszabású csempészügyet. A „film noirosra” vett karakter távolról sem hasonlít korábbi énjére: vívódik, szomorúan néz maga elé és ahelyett, hogy leigázná a gyengébbik nemet, beleesik gyakorlatilag az első nőbe, aki szembejön vele (egy nem kifejezetten dögös, drogipari középvezetőbe).
A strandpapucsos megközelítés, amiért teljesen más Miamiban rendőrnek lenni, mint Bronxban, csak a külsőségekben van jelen. Furcsa ez, amikor maga a mester melegíti fel a régi levest, és végképp furcsa, ha felidézzük, hogy ezt a helyszínkontrasztot nem egy filmnek sikerült már plasztikusan ábrázolnia. Ez a Miami Vice azonban nem egy Donnie Brasco – a történet lassan csordogál, csak néha van egy-egy akció és bárgyúak a mellékkarakterek. Az egyszerre funkciótlan és rossz szerelmi jelenetek csak fokozzák a nyomasztó B-film jelleget és a reménytelen, „rossz ómenekkel” terhes hangulatot.
A nézőnek eltart vagy két óráig, mire rájön: ez nem a Miami Vice, hanem „csak” egy újabb Mann-thriller, és a reményekkel leszámolva már jobban kezdi élvezni a pörgősebbre sikerült finálét. Ez a film nem bizonyít mást, mint hogy Michael Mann olyan rendező, akire érdemes odafigyelni: vagy nagyon összejönnek a dolgok (Szemtől szemben, A bennfentes), vagy csúfos bukás lesz a nagyszabású vállalkozás vége (Collateral, Miami Vice).
