Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Sok van, mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb. Vagy talán mondandónkhoz még jobban illik az Antigoné sorának szállóigévé vált fordításánál a Ratkó József-féle változat: sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyűbb.
Szóval az a helyzet, hogy Tom és Jerry nem dohányozhat többé a brit televíziók műsorában – így döntött egy néző panasza nyomán az illetékes brit felügyelet. A Boomerang gyerekcsatorna sem sokat teketóriázott, pillanatok alatt eldöntötte, hogy kivágja az inkriminált jeleneteket. Mint azt a magyar lapok hírül adták, a brit hatóság energiát nem kímélve kiderítette, hogy Tom, a kandúr több epizódban is dohányzik, és eléggé el nem ítélhető módon a történetben nem jut kifejezésre a káros szenvedély elítélése. „Mai szemmel nézve már magasabb lécet kell átvinni ahhoz, hogy igazolható legyen, ha egy filmben dohányoznak” – szól a hivatal indoklása.
Ha ilyen féleszűek állnak a „jó” oldalon, mint az említett néző és hivatal, az ember önkéntelenül is elgondolkozik, hogy mi a helyzet a demarkációs vonalon túl, a „halál zsoldosainak” táborában. Csőlátás és bigottság helyett kreativitás és fineszes megoldások – legalábbis így ábrázolja a dohányipart Jason Reitman debütáló filmje, a Köszönjük, hogy dohányzott!
Mivel lassan minden jóérzésű néző kezd ráunni a vaskos csúsztatásokra és olcsó szentimentalizmusra alapozó, naiv-romantikus multicég-kritikára, kialakulni látszik egy új zsáner, amely az igazságosság lovagjainak páncéljába bújt rendőrök és államférfiak helyett a fegyver- és lánykereskedők, drogbárók és gyermekmunka-kizsákmányolók nézőpontjából mutatja be az érem másik oldalát. Ebbe a sorba tartozott az irónia és tragikum – sajnos félresikerült – vegyítésével próbálkozó, Nicolas Cage-féle Fegyvernepper és ebbe a sorba tartozik Reitman filmje is.
A főszereplő Aaron Eckhart élethűen hozza a szócsavaró-szívtipró szpindoktorok ideáltípusát, és úgy bizonyítja be a tévében egy rákos kisfiúról, hogy a dohányipar csak jót akar neki, hogy még maga a gyerek is elhiszi. Mert hát a filmbeli Nick Naylor nem gonosztevő, csak flexibilis az erkölcse, és ugye mindenkinek fizetni kell a jelzálogot. Vicces epizódok füzéréből kerekedik ki a jó apa, de rossz titokgazda Naylor arcképe, és a történet is addig csavarodik, hogy legnagyobb meglepetésünkre a végén már magunk is a dohányipar pártján állunk. A stílus könnyed, a történet másfél óra alatt lepörög, és még az sem baj, ha a film utolsó harmadára már zavarossá válnak a motivációk és dubiózussá a mondanivaló.
A jól kitalált központi figurát meglepően erős vagy legalábbis híres mellékszínész-felhozatal bástyázza körül: Robert Duvall végre maga bújhat a keresztapa bőrébe a dohánybáró megformálása közben, Katie Holmes itt még szülés előtti formájában tárja fel a tényeket, William H. Macy pedig sokadik remeklését nyújtja, miközben amellett érvel, hogy tiltsák ki Humphrey Bogart szájából a cigarettát. A forgatókönyvírók asztalán ez talán még poénnak tűnhetett, szegény Tom és Jerry példáját látva azért mára már az arcunkra fagy a mosoly.
