Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Tavaly a Quimby adta a Sziget egyik leghangulatosabb koncertjét, és az e hasábokon is megörökített, katasztrófába hajló beszélgetésünket Kiss Tibivel azóta is szép emlékként őrzöm, de az idei koncert valahogy nem jött össze. Talán Líviusz lemerevedett középső ujja, talán a koncert elején uralkodó nappali világosság miatt, de hiányzott a spiritusz – ha belőlük nem is, belőlem mindenképpen. Már épp a megáll az idő típusú borongós gondolatoknak adtam volna át magam, amikor bekapcsolták a vonósugarakat a Présház irányából, és stratégiai okokból úgy gondoltam, hogy egyelőre nem állok ellent. Az úton gyors celebspottingra is sor kerülhetett, láttam a kispálos Dióssyt, Jeszenszky Zsolt lemezipari lobbistát és néhai dj-t, Esterházy Mártont, akitől már régóta meg akarom kérdezni, hogy milyen zselét használ, és Schiffer Jánost, akitől az égvilágon semmit nem akarok kérdezni.
Közülük a volt külügyminiszter és amerikai magyar nagykövet, Jeszenszky fiának feltűnése mozgatta meg igazán a fantáziámat, mivel néhány perccel később kezdődött a civil sátor hirdetőtábláján eufemisztikusan csak Budapest–Washington blues-koncert – Az amerikai nagykövet zenekarának koncertje névvel illetett rendezvény. Mielőtt azonban a szürkeállomány kikevert volna egy összeesküvés-elméletet, amelyben Jack Bauer (24) a magas rangú diplomatát erősítős ládákban rabolja el, és egy olyan dublőrrel helyettesíti, aki aztán jobban megérti Amerika hangját, már megálljt is kellett parancsolni a csapongó gondolatoknak. Felsőbb szintű külügyminisztériumi forrásból ugyanis úgy értesültünk, hogy Simonyi András csoportosulása a Coalition of the Willing névre hallgat, ami szabad fordításban annyit tesz, hogy ők komolyan gondolják. Ilyen háborús időkben, aki akarja, az megérti ezt az üzenetet, mi mindenesetre lőtávolon kívülről hallgattuk a hegedűvel és szaxofonnal is kiegészült sallangmentes blues-muzsikát. Ahogy mindig, voltak persze bátrabb vállalkozók is, így Simonyi végre nemcsak a már bottal járó amerikás magyaroknak, hanem életerős, bár kissé belassult, de legalább táncoló hippipalántáknak is megmutathatta, mit tud. Rossznak nem volt rossz, de ha blues, akkor forduljunk a profikhoz, a Pribojszki Mátyás Band pedig igazán meg kellett hogy feleljen minden igénynek. A klasszikus pörgettyűs vurstlival a háttérben nagyon sütött a felváltva lassabb és gyorsabb darabokból álló műsor, és különösen a rakenrolloknál nagyon ott voltak a szájharmonika- és gitárszólók is. Annyira ötvenes évek volt néhány szám – a ringlispíllel megtámogatva –, hogy egy kis képzelőerővel még a Harleyjén ülő James Deant is hozzá lehetett hallucinálni. Az mindenesetre érdekes, hogyan lesz a Chuck Berry-féle Sweet Little Sixteenből Muddy Watersnél She’s Nineteen Years Old.
Miközben a Mokka Cukában a Nirvana pólós (!) tinédzserek épp nekikezdtek hajnalig tartó műszakjuknak a szeletelőgép mellett, mi már a világzenei színpad felé vettük az irányt. Magyarországra jött ugyanis a Led Zeppelin legendás énekese, Robert Plant. Bár a színpadválasztás némileg elbizonytalanított, Plant apó szerencsére nem hagyta otthon a rockerigazolványt. A változatos műsorba szép számmal befértek Zep-számok is, de hogy azért még nem teljesen levezetés volt ez a koncert a 40 éves karrier után, azt jól mutatta, hogy az egyik csúcspontot egy elektronikával és szénné torzított gitárokkal megspékelt új szám jelentette. Szép gesztus volt a nemrég elhunyt Love-frontember Arthur Lee-nek dedikált szám, de még szebb, hogy ha kissé áthangszerelve is, de azért előkapták a Black Dogot, a Misty Mountain-t és a Gallows Pole-t is. Plant volt a zenetörténelem első igazi rocksztárja – egy mozdulat a mikrofonnal, egy szám végi sikítás, és a mai napig le kell borulni a nagysága előtt. A záró Whole Lotta Love pedig már csak az i-re tette fel a pontot – aki ott volt, tudta, hogy ez volt a 2006-os Sziget meghatározó koncertje. Franz Ferdinand a nagyszínpadon, Robert Plant a világzenein. Röhögnöm kell.
