Amikor az ember néhány napig betegen az ágyat őrzi, a nehéz időszak lélek- és gyomorvidító záróakkordja lehet egy ropogós rántott csirke vagy egy remek csirkepaprikás, amely étvágygerjesztő illatokat árasztva jelenik meg az asztalon. Ez esett meg velem mostanában, azzal a különbséggel, hogy a csirke nem rántva és nem is paprikás formájában, hanem ördögcsirkeként került terítékre. Nyilván azért készítették számomra szerető szívvel, mert tudták, hogy ifjúkorom feledhetetlen emlékei fűződnek a pollo alla diavolóhoz, amelyet akkor kedveltem meg, amikor egy ódon házban laktam Róma peremén, a Via Latinán. Az ördögcsirke azóta is az egyik kedvencem maradt. Készítéséhez a megtisztított szárnyast nem hagyományosan darabolják, hanem úgy vágják fel, hogy egyben kiteríthető legyen. Mellével lefelé az asztalra helyezik, majd éles késsel átmetszik a hátát egészen a mellcsontig, végül megfordítják és ügyesen „kinyitva” az állatot az asztalra szorítják, esetleg húsklopfolóval is ráütnek egyet-kettőt. A csirke egy darabbal való kifektetése némi gyakorlatot igényel, aki nem érez hozzá magában elég ügyességet, az ketté is vághatja, és két darabban sütheti.
A csirkét ezután fél órára pihenni olajba rakjuk, amelybe előzőleg rozmaringot tettünk illatosítónak. Miután kivettük az olajból, megsózzuk, borsozzuk és feltesszük sülni, ami a legkedvezőbb esetben faszénparázs fölött roston, egyébként pedig vaslábosban történik. Ez az a pillanat, amikor az ördögcsirke készítésének különös fogását kell alkalmaznunk: a húsra felülről forró vasalót szorítunk, amihez persze a régimódi, súlyos vasalók a legalkalmasabbak. Az állat ily módon nemcsak alulról, hanem felülről is egyenletesen sül. Sülés közben a csirkét időnként megolajozzuk, hogy szép, egyenletes barnás-piros színt kapjon. Amikor a sülés a vége felé jár, a vasalót eltávolítjuk és a csirkét megöntözzük egy pohárka brandyvel. Mire az ital elpárolog, el is készül az ördögcsirke, amit azon frissiben, salátával tálalunk.
A csábító csirkék között a magyar konyhában – mondani sem kell talán – a paprikás csirke foglalja el a főhelyet. Alighanem meglepő, hogy ez a karakteres magyar fogás a XIX. század első felében még egyáltalán nem szerepelt a szakácskönyveink lapjain. Például az Uri és közönséges konyhában megfordult szakácskönyvben – amely 1801-ben látott napvilágot Pesten és Pozsonyban – nyomát sem találni a paprikás csirkének, pedig csirkéből – pontosabban tyúkfiból – készült fogások egész sora található benne.
Nem tudjuk, hogy a paprikás csirkét mikor, ki készítette először Magyarországon. Azt azonban sikerült kiderítenem, hogy a magyar konyha nevezetes fogásának világkarrierje Párizsban, César Ritz Vendome téri éttermében kezdődött, mégpedig Nemes Görög Rezső magyar mesterszakács jóvoltából, aki a neves séf, Escoffier mellett működött a XIX. század második felében, és rábeszélte a világhírű séfet, hogy tegye étlapjára a csirkepaprikást. A próba olyan jól sikerült, hogy attól fogva állandóan szerepelt az étel Escoffier étlapján, sőt nemsokára a londoni Savoy étlapján is megjelent, majd átkelt az óceánon és az Egyesült Államokban is megjelent a „paprika chicken”.
