Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A bolygó neve: Houston. Superman egy világ körüli út után tíz évvel fiatalabban és kivasalt ráncokkal tér vissza, hogy tovább őrizze a világbékét és folytassa a nyomulást Lois Lane-re. Teszi mindezt – sajnos – egy örökkévalóságnak tűnő két és fél órában. A kellően nyálas képű Brandon Routht valószínűleg egy Christopher Reeve-hasonmásversenyen választották ki, de a Clark Kentként csetlő-botló és közben idiotisztikusan vigyorgó, majd egy perc alatt szívtipró macsóvá változó Reeve-hez képest a színészi eszköztára minimális. Gene Hackmantől Kevin Spacey vette át Lex Luthor szerepét, de Spacey hiába volt félelmetes a Hetedikben, ebben a műmájer szerepben egy alsócsoportos óvodás sem ijedne meg tőle. Kate Bosworth tökéletesen jelentéktelen Lois, ezzel pedig a forgatókönyv után a szereposztást is odatehetjük a mérleg bal serpenyőjébe. Kiveszett a Supermanből a humor és a hangulat is. Ha Richard Pryort feltámasztani nem is lehet, egy jó poénra azért futhatta volna a több száz milliós produkciós büdzséből. Másrészt pedig ahogy a hetvenes-nyolcvanas évekbeli négy résznek megvolt a megfelelő bukéja azzal, hogy az űrfegyverkezési verseny kellős közepén teljesen aktuális mondanivalóval és cselekménnyel bírt (még ha ez utóbbi nagyjából az amerikai zászló visszahordása volt is a Fehér Ház tetejére), az új kiadás sehogy sem viszonyul a kor problémáihoz.
Nem várható el persze, hogy minden részben akkora dráma legyen, mint a brutális szemüvegtöréssel végződő meghasonlás az autóbontóban a harmadik részben, de az, hogy egy Superman főtevékenységként ájuldozó nőket szállítson kórházba, mégiscsak időpazarlásnak tűnik. Fokozza a konfúziót, hogy az ellentmondó utalások miatt nem egyértelmű, hogyan viszonyul ez a visszatérés a korábbi mozifilmekhez, illetve a fémember pop-kulturális hagyományához úgy általában (vagy kevésbé elvontan: mégis hogyan eshetett teherbe Lois, ha minden csók életveszélyes).
A független filmesből képregény-adaptáló szakemberré vedlett Bryan Singer ezúttal nagyobb léből nagyobb bukást hozott össze, mint az egészen korrekt X-Men-epizódokkal. Ebben az új kezdetben tényleg csak az értékelhető, ami régi benne: a zseniális zeneszerző John Williams fő- és melléktémái, valamint a karakter, aki – szemben a pók- meg a denevéremberrel – hiába próbálkozik, sosem lesz ember, miközben éppen ez a reménytelen, mégis kitartó próbálkozás teszi annyira emberivé.
