Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Elég furcsán mutattak a kora esti világosságban a Margitszigeti Szabadtéri Színpad közepén felállított erősítők, ládák és zeneszerszámok. Háttérvászon vagy bármilyen más színpadi hatáselem hiányában és a távoli nézőtér miatt jó néhány percig eltartott, amíg a hatalmas színpad 10-20 százalékát elfoglaló zenekart észrevette és legalább minimális mértékben figyelemre méltatta a befelé szállingózó, beszélgető közönség. Pedig nem akárki zenélt nekik ezen a szép nyári – július harmadikai – estén, hanem Herbie Hancock, a dzsessztörténet egyik legnagyobb hatású zongoristája.
A normál kvartettfelállást – Hancock mellett a dobos Richie Barshay, a basszusgitáros Matt Garrison és a gitáros Lionel Loueke – a hegedűs Lili Haydn egészítette ki, aki elég bizarr látványt nyújtott Hófehérke-szerelésében a hétköznapi ruhát viselő dzsesszerek között. Zenei szempontból ugyanakkor remekül beilleszkedett, még úgy is, hogy furcsa módon a fúvós hangszerek szólamát vette át sok esetben. A műsor a mára klasszikussá vált, Head Hunters-korszakos darabokkal indult, köztük a groove-os Sonrisa-val és a free jazzbe hajló, a műsor első felének csúcspontját jelentő Actual Prooffal. Ebben Barshay és Garrison kísérletet tett rá, hogy a magát vájt fülűnek gondoló közönséget a kizárólag prímszámok hányadosaiból álló ritmusképletek dzsungelébe vezesse be. Ebből természetesen végül csak nekik sikerült egy tökéletesen időzített pillanatban elegánsan kilépniük, magára hagyva néhány percre gondolkodni a megzavarodott hallgatóságot a zenei komplexitás mibenlétéről.
A rendes játékidő második fele experimentálisabb megközelítést hozott, benne Haydn egy teljesen elborult, popos romantikusan induló, majd hegedűszaggatós King Crimson-os észvesztésbe forduló, végül ismét kisimuló szerzeményével. Ezekben a tételekben Hancock már bátrabban nyúlt a zongora mellett a szintetizátorokhoz is, de nem elsősorban mint szólóhangszerhez, hanem mint a hangzásnak tágasságot biztosító eszközhöz.
A sötétedéssel szerencsére érvényesülhettek a koncerthangulatot végre megteremtő fények, de a melankolikus darabok műélvezete során a közönség egy része így is egyre mélyebbre hajtotta a fejét. Persze Hancock mester nem ma kezdte a színpadon (bő negyven éve is megvan annak már), úgyhogy a ráadásban valóban előjött a farbával. Ha valaki azt hitte, hogy 2006-ban gitárszintivel a nyakában már csak az eddás Gömöry Zsolt rohangál a színpadon, hát most nagyot nézhetett. Hancock az egyik legnagyobb slágerének számító dzsessz-funk szörnyeteg, a Chameleon bugyborékoló hangjait ugyanis a színpadra visszasétálva a nyakában lógó méretes szintetizátorból csalta elő. A lemezen – mai füllel – nagyon anakronisztikusan hangzó elektromos „boogie a zongorán” a turnéfelállás kezében egy hatalmas dzsemmelős orgiává vált, a vezér még a közönség közé is lejött és a szerencsések „fülébe húzta” az improvizált szólókat. A közönség bevállalósabb tagjai egyből lerohantak az első sorokba, hogy átadják magukat a mikrofonfrizurás korszak hangulatának. Spontán körülülték a hangszerébe feledkezett Herbie apót, aki csak a húszperces hangmenés végén húzott tusra mászott vissza diadalittasan a színpadra. Ahogy a Piramis-dobos Pinyó entourázsának egyik tagja mondta a koncert után a buszmegállóban: „én azt hittem, hogy ezt fogják nyomni végig”. Én is azt hittem, de így sem bántam meg, egy cseppet sem.
