Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Már az önálló kisfilmnek is beillő kaleidoszkópos főcím is sejteti, hogy komoly mozival állunk szemben. A kisfilm végi gyilkosság, amelyet egy kakukkfióka követ el, már Danis Tanovic rendező poklának kegyetlenségét is előrevetíti. Egy látszólag hétköznapi emberekről szóló pszichológiai drámához első hallásra persze túlzásnak tűnik a cím, különösen a bosnyák rendező első filmjéhez viszonyítva (a boszniai háborúról szóló realista, mégis példázat jellegű Senki földje az egyik legjobb film a témában, amelyet Oscarral is honoráltak). A grandiózus címválasztás egy nagyobb terv részeként ugyanakkor már igazolást nyer. Tanovic ugyanis Krzysztof Kieslowski halála előtt eltervezett pokol-paradicsom-purgatórium trilógiájának első részét forgatta le. Annak idején a Titanic fesztiválon lehetett látni Tom Tykwertől a Paradicsom-kézirat alapján készített, szép képekkel operáló, mégis jellegtelen Mennyországot. A maradék két filmterv közül Tanovic a szintén a boszniai öldökléssel foglalkozó Purgatórium helyett a Pokolt választotta – talán érthető, miért.
A pokol hősei az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottak. A három nővérből Sophie (Emmanuelle Béart) kétgyermekes anyaként szenved férje hűtlenségétől. Céline (Karin Viard) társ és barátok nélkül él, anyját látogatja időnként a szanatóriumban. Anne (Marie Gillain ) szerelmes egyetemi professzorába, barátnője apjába, aki véget akar vetni a kapcsolatnak. A három nővér nem nagyon tartja a kapcsolatot, egymás pontos lakcímét sem tudják. A család szétesett egy tragikus eseménysorozat következményeként. Az anya börtönbe jutatta férjét, amiért azt feltételezte róla, hogy egy kisfiút molesztált. A börtönből szabaduló férj visszatérése pedig örökre rányomja a bélyegét a lányok életére.
Az egymással párhuzamosan futó sorsokat a bevezetés szinte fotószerű beállításokkal (Anne ég felé könyörgő arcával, egy szélvédőre vetülő Hotel-felirattal) fonja egybe egy baljós hangulatú képi keretbe. A vizuális kidolgozottság helyett idővel a cselekménybonyolítás kerül előtérbe, ahogy a személyes tragédiák egyre reménytelenebb helyzetbe taszítják a három nőt.
A megalázott Sophie és Anne pusztít maga körül, míg az önbecsülésében porrá rombolt Céline befelé szenved. A pusztulás metaforáját nyújtják a természet képei is: a letépett levelű növény, a koktélos pohárban fulladozó darázs. Mintha átok ülne a családon: a balsors, a történelem ismétli önmagát (Sophie) vagy a helyzet már eleve magában hordozta a tragikus véget (Anne). És egyre jobban kirajzolódik, hogy ki az a személy, aki körül egyre csak szövődik a szerencsétlenségek hálója, amelyből a három lány sem tudja kifejteni magát.
A sokáig mellékszereplőnek tetsző anya az, aki megaláztatásában Médeaként saját gyermekei által áll bosszút. A klasszikus történettel szemben tette ezt öntudatlanul, de a hagyománnyal egyezően lelke teljes haragjával. Erőteljes újrafogalmazást nyer az anya bűnbánatra való képtelensége is, ahogy ül a szanatóriumban három lányával. Saját lányaival, akiknek tönkretette az életét. A köztük lévő kommunikáció utolsó eszközét, a papírlapot a szél fújja szét az asztalon. „A halál nem sokkal rosszabb, tudom.”
