Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Közeledik a zöldborsó szezonja, így ideje megemlékeznem gyermekkorom kedvenc ételéről, amelyet olykor még meg is örökítettem a pont, pont, vesszőcske kezdetű játékban, a rajzolt emberalakok hasában. A felséges jelzőt persze más okból biggyesztettem a zöldborsó elé: a korabeli feljegyzések szerint ugyanis ez volt a kedvence XIV. Lajosnak. A Napkirály számára a versailles-i veteményeskertben a híressé vált kertész, La Quintinie termelt meg mindent, a karfioltól az articsókáig. Az uralkodói ízlés valóságos divathóbortot alakított ki a zöldborsó fogyasztása körül. Például a Nyalánk márki című vígjáték szereplője 150 livre-t fizetett egy tál zöldborsóért, ami akkortájt óriási összegnek számított. Madame de Sévigné 1696-ban egy levelében azt írta, hogy „vannak olyan hölgyek, akik miután a királlyal vacsoráztak, mégpedig ugyancsak jól, otthon lefekvés előtt még egy kis zöldborsót is esznek… mert hát ez a divat, a mánia”.
A borsó igen régi kultúrnövény, múltja évezredekre tekint vissza. Termesztették a régi görögök, a rómaiak. Plinius római természettudós tanácsa szerint „a borsót napos helyre kell vetni tavasszal, aratásával pedig sietni kell, mert a magvak gyorsan elválnak a hüvelytől”. A XVI. század végén az ehető héjú cukorborsó is megjelent, és ekkor kezdett divatba jönni a zöldborsó fogyasztása és termesztése. Lippai János püspök Posoni kert című könyvében, a XVII. században már azt írta, hogy „a hüvelkes borsót mind főve, mind nyersen eszik… mikor tudniillik még zöld és szinte meg nem értett. Hüveletlenül főzik, főképpen mikor tyúk fiat, húst, halat főznek véle”.
