Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A száraztészta, amelyet pasta névvel is illetünk az olasz pasta asciutta rövidítéséből, annyira mindennapos eledelünkké vált, hogy szinte nem is illik leírni főzési aranyszabályát. Mindazonáltal most mégis leírom, hátha nem mindenki ismeri Magyarországon. Az olaszok szerint a legfontosabb, hogy nagy mennyiségű forró vízben kell kifőzni a tésztát, még akkor is, ha viszonylag csekély mennyiségről van szó. Így legalább öt liter forró, sós vízre van szükség – ez a vízmennyiség még fél kilogramm száraztésztához sem mondható soknak. Arra vonatkozólag, hogy a pasta mikor főtt eleget, egyáltalán nincs semmiféle időszabály, ezt csak kóstolással lehet megállapítani. (Kóstoljuk meg kétszer, hogy biztosra menjünk!) Onnan tudjuk, hogy a pasta már kellően megfőtt, hogy amikor kiveszünk egy szál spagettit a vízből és kettévágjuk, teljesen átfőttnek tűnik, kivéve egy kicsiny fehér, majdnem nyers foltot a közepe táján. Az olaszok ezt a foltocskát animának, vagyis a pasta lelkének nevezik. Amikor a pasta valóban megfőtt, nyomban adjuk asztalra, a tésztát és a hozzá való szószt is előmelegített tálon.
A pastának az orecchiettétől (fül alakú) a lasagnén (lapos, téglalap alakú) át a pennéig (tollszár) számtalan változata van, legtöbbjük Magyarországon is kapható a boltokban, azonban mi még messze vagyunk attól, hogy elérjük a nagy olasz szupermarketek ötszázas választékát.
A legenda szerint a száraztészta Itáliából származik, egy másik elképzelés szerint Marco Polo hozta magával Kínából, azonban valószínűleg a szakácsok már régebben, más kultúrkörökben is használtak hasonló készítményeket. Egyes források szerint a spagettit az arabok vitték magukkal az Ibériai-félszigetről Szicíliába, amikor településeket létesítettek a szigeten. Mások viszont azt állítják, hogy a pasta Itália őslakóitól, az etruszkoktól származik.
A XVI. században még luxuscikk volt a makaróni Itáliában, gyakran desszertként tálalták: cukorral, fahéjjal hintették meg, vajjal és mézzel gazdagították. Az olasz háziasszonyok hajdan kézzel készítették a száraztésztákat. Aprólékos munka lehetett, de a lisztből, tojásfehérjéből rózsafavízzel készített tészták a napon megszárítva két-három évig is eltarthatók voltak.
Törökországban hússal töltve, manti néven fogyasztják, nagyon hasonlít az olasz tortellinire. Görögországban a rövid, lapos száraztészta, a flomaria a kedvelt eledel, de szívesen fogyasztják az édes mustban kifőzött száraztésztát, a moustalikát is. Az olasz pastával ellentétben, amelyet kifőznek és külön készítik el a hozzá való mártást, a görög száraztésztákat többnyire magában a szószban főzik meg. A spanyolországi tészták többnyire az araboktól származnak, akik több mint fél évezreden át éltek az Ibériai-félszigeten, ilyen például a fideos, amely vékony, rövid nokedli és saját szószában főzik, mint a görög főtt tésztákat.
