Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Gondolom, nem én voltam az egyetlen, akinek Tersánszky Józsi Jenő borozgatás közben bizalmasan megvallotta, hogy kiről is mintázta Kakuk Marci, a lyukas zsebű Casanova alakját. Nem saját magáról, mint egyesek sejteni vélték, hanem Maticska Jenőről, egy nagybányai festőről, akivel az író néhány évig együtt járt az erdélyi festőiskolába. E színesen villózó regényalak őrzi a szegény Maticska emlékét, mivel ő maga fiatalon meghalt, mielőtt még megfesthette volna tervezett alkotásait. Amikor először eljutottam Nagybányára, még nem kellett hozzá útlevél. A Zazar folyócska partján cirádás-tornyos épület állott, a tetején szélkelep forgott, rajta az égtájak D, K, É és Ny betűi. Valaki mindjárt felvilágosított, hogy Nagybányán ezek a betűk nem a szélrózsa négy irányát jelezik, hanem azt, hogy Doktor Kádár És Neje. A hajdani körorvos Kádár már régen meghalt, emléke csak a tréfás szólásmondásban élt akkortájt, ám Kádár Géza, a festő unoka javakorabeli férfi volt, pályája delelőjén. Szegről-végről rokonok voltunk, s mivel azt óhajtotta, hogy megismerjem a festők városát, nyomban karon fogott és körbehordozott barátai között. Ha most felidézem a neveket, mintha a képzőművészeti lexikon lapjait forgatnám: Csók Istvántól Rudnay Gyuláig és Glatz Oszkártól Koszta Józsefig, azóta halhatatlanná vált mesterek költöztek le Nagybányára rövidebb-hosszabb időre festeni.
A festőknél tett látogatások után Kádár Géza elvitt a híres Gyöngyössy-féle cukrászdába, ahol fölséges vargabélest lehetett kapni, még annál is jobbat, mint amilyet Kolozsvárott a nevezetes Darvasék készítettek. A cukiban, ahogyan a Gyöngyössy-cukrászdát becézték, a kasszánál hófehér bőrű, ápolt, szőke hölgy trónolt. A vörös plüssel áthúzott karosszékekben nagybányai előkelőségek ültek. Az egyikben a polgármester neje a barátnőivel, egy másikban néhány gazdálkodó küllemű úriember üldölgélt, utóbbiak inkább inni, mint süteményt enni tértek be a cukiba. Előttük borospalack és nagy halom tordai pogácsa volt, amely Gyöngyössy mester remeklései közé tartozott. Egy további asztalnál mindezeknél is előkelőbb jelenség volt látható: egy szikár, ősz úr, szemén monoklival, aki zöldessárga likőrfélét kortyolgatott, hozzá tésztát harapdált. Később megtudtam, hogy a tészta nem más, mint a mézből, mákból és dióból készült örmény csemege, a dalauzi, amelynek receptjét alighanem Gyöngyössyné hozta a családba, mivelhogy örmény származású volt. Az öregúr pedig Réti István volt, a nagybányai iskola atyamestere, aki abszintot kortyolgatott.
Kádár Géza aztán elvitt még sok helyre a városban és környékén. Ha addig nem tudtam volna, már sejteni kezdtem, mi vonzotta a mestereket és növendékeket Nagybányára, mitől lett ez a város az új magyar festészet Mekkája, szülőhelye. Soha sehol nem láttam még az eget olyan gyönyörű kéknek, a lombokat olyan harsányan zöldnek, mint nagybányai kóborlásaink idején. A Zazar medre kénsárga kövekkel volt kirakva, közöttük búzavirágszínű víz csordogált. Feljebb, a dombok oldalában pedig egy fatemplom őrködött, tornyát facsipkékkel ékesítette ismeretlen mestere. Ebben a csodás környezetben pompás élet folyt! Kirándulás közben pisztrángot lehetett fogni, és ott, a patak partján szabad tűzön megsütni. Átruccantunk Felsőbányára, ott mustos pecsenyével kínált a tiszteletes úr, aki a festőknek nagy barátja és mecénása volt. A legemlékezetesebb utunk azonban Fernezelybe vezetett, ahová szekéren mentünk, hogy láthassam az aranybányászokat, akik a föld mélyéből kibányászott ércet egy vízimalomféle alkotmányban kimosták, amíg kinyerték belőle a drága aranyat. Ott egy dáridó kellős közepébe pottyantunk, amit egy új tárna sikeres megnyitása alkalmából rendeztek. Mindjárt helyet csináltak nekünk az egyik deszkából ácsolt asztal mellett, mivel a festőknek nagy becsülete volt az egész környéken. Pálinkát hoztak meg bort, és némi bevezető kortyolgatás után asztalra került az ennivaló is: hatalmas tálakban párolgó heránytokány. Ha egy kötetet írnék róla, akkor sem tudnám méltóképpen felidézni a marha- és disznóhús, füstölt szalonna, gomba keverékéből készült, főzés közben finom borokkal locsolt étel fölséges ízét. A hosszú út, a friss erdei levegő amúgy is felkorbácsolta étvágyunkat, hát olyan elképesztő mennyiséget kebeleztünk be, hogy amikor a rakott túrós tésztához értünk, azt hittük, egy falatra sem telik már az erőnkből. Tévedtünk, abból is ettünk jócskán, meg a zsíros kakasból is, amiről az igazság kedvéért el kell árulnom, hogy csak a neve hangzik gyomrot fenyegetően, a valóságban barnáspirosra pirított, mézben meghempergetett pattogatott kukorica volt – ebéd utánra való, könnyű csemege. Elhangzott közben néhány pohárköszöntő is, majd a cigány hangosabbra vette a muzsikálást, és akinek kedve támadt, táncolni kezdett.
