Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hogyan lett a XVII. század leghíresebb tájképfestője a leveles vajastészta feltalálója? A kérdés rejtélyesen hangzik, de a válasz rá igen egyszerű: a lotharingiai parasztfiú, aki később Claude Lorraine (lotharingiai Claude) néven vonult be a festőművészet történetébe, cukrászként kezdte a pályáját és szakmáját élete végéig gyakorolta, igaz, festészeti sikerei idején már csak kedvtelésből. A festőt tulajdonképpen Claude Gellée-nek hívták, Chamagne faluban született 1600-ban, egy parasztgazda harmadik fiaként; mivel nagyon rosszul tanult, kivették az iskolából és cukrászinasnak adták. A segédlevél megszerzése után Itáliába ment valcolni (szakmai vándorútra). Helyenként megállt egy-két hétre, hogy valamely cukrászmester műhelyében dolgozzon és némi pénzhez, élelemhez jusson. Rómában egy Agostino Tassi nevű freskófestő fogadta szolgálatába, szakácsnak, cukrásznak. Claude azonban a festészetben is ügyességet mutatott, annyira, hogy gazdája nemsokára már segédként foglalkoztatta nagyobb munkáinál. Részt vett a Muzi-ház freskóinak festésében is, amelyeknek egész Róma csodájára járt. Később egy másik festőhöz, Goffredo Walshoz szegődött, ezúttal már nem szakácsnak, hanem festősegédnek. Majd visszatért Franciaországba, Nancyba, ahol egy Deruet nevű festő társa lett. Deruet közepes művész volt, de híres ínyenc, amit meg is engedhetett magának, mivel a karmelita rend bőkezűen fizetett a munkájáért. Claude Lorraine buzgó társa lett az asztali örömök élvezetében. Egyik lakomájuk előtt – a krónika szerint – Deruet kijelentette, hogy olyan csemegét szeretne fogyasztani, amit Nancyban még senki sem kóstolt. Ez nem kis kívánság volt, mert Nancy – akárcsak napjainkban – híres volt remek konyhájáról, különleges fogásairól a petrezselymes disznófejsalátától a véres-hurka-omlettig és az illatos bergamottolajjal készített aprósüteményekig.
Deruet kihívására a szűkszavú Lorraine nem mondott sem igent, sem nemet. Szótlanul elvonult, majd a lakoma során saját kezűleg tálalt fel két olyan étket, amely újszerű, fölséges ízeivel ámulatba ejtette Deruet-t: az első fogás előétel volt, amely harmóniában egyesítette a finom sajtok, pirított szalonnaszeletek és az addig ismeretlen vajastészta ízeit. Deruet elragadtatásában annyit evett belőle, hogy a következő fogásokból már csipegetni is alig tudott. Szerencsére a lakoma végére visszatért az étvágya, mert ekkor került az asztalra a másik Lorraine-fogás, a „párnacsücskök”, a finom gyümölcsízeket rejtegető vajastészta, amelynek Deruet nem tudott és nem is akart ellenállni. Nem firtatta túlságosan, vajon Claude maga találta-e fel az új tésztafélét, vagy magával hozta a receptjét Itáliából, amit azóta is sokan hisznek. Mindazonáltal a vajastészta akkor indult el hódító útjára a világba, Nancyból. Lorraine később visszatért Rómába, és ott is maradt nyolcvankét éves korában bekövetkezett haláláig; pályája delelőjén királyok, pápák, bíbornokok piktora volt – igazi festőkirály. VIII. Orbán pápa vele festette házikápolnája freskóit, IV. Fülöp spanyol király tőle rendelt tájképeket a Buen Retiro palotájába. Colonna herceg, Medici bíboros, Bouillon herceg megbízásából festett freskókat és tájképeket. Egész Európa zengett dicsőségétől, de Lorraine élete végéig egyszerű, szerény ember maradt. A Spanyol lépcső közelében lakott Rómában, magányosan, soha nem nősült meg, Giovanni Domenico Desiderii nevű inasával, aki – érdekes módon – ugyancsak cukrász volt eredetileg, majd később festő, de műveit nem ismerjük. Híre-neve csak azért maradt fent, mert Lorraine mellett töltött éveket.
