Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az elmúlt napokban hazalátogatott néhány napra az Egyesült Államokból Sylvi lányom, s ez alkalomból reggelenként porridge volt az eledelünk a tea mellé. Az a bizonyos zabkása, amelyet még egyetemi évei során kedvelt meg, és azóta is rendületlenül fogyaszt, bárhová vezessék is a világban a matematika kiismerhetetlen ösvényei. A porridge ízeivel magam is a szülőhelyén, Skóciában ismerkedtem meg, ott, ahol a burgonya megjelenése előtti időben nemzeti eledellé vált. Egy egész hétre valót készítettek maguknak hajdan a juhászok, egy erre a célra faragott dobozban tették el a megszilárdult masszát, és időről időre vágtak belőle egy-egy szeletet, hogy éhségüket csillapítsák. A porridge készítésének egyébként ma is élő ősi szabályai vannak: a fővő kását mindig jobb kézzel, jobb felé kell keverni, mégpedig nem főzőkanállal, hanem egy hegyes bottal, amelyet spurtle-nek neveznek. A régi skótok mindig állva ették, rossz nyelvek szerint azért, nehogy valaki a tőrével hátba szúrja a kényelmesen falatozót. Manapság persze a zabkása – tejjel vagy tejszínnel, barna cukorral ízesítve és egy kevés vajjal gazdagítva – tápláló étel, kellemes kísérője a reggeli teának, különösen akkor, ha kipper, vagyis enyhén sózott füstölt hering járul mellé.
Mikor a festői skót vidéken, a Loch Lomond és a Loch Ness környékén jártam – ahol mellesleg hiába vártam a legendás vízi szörnyeteg felbukkanását –, megízleltem az ottani konyha másik specialitását, a haggist is. Legendás fogás: a tóparti kis vendéglőben, ahol szépen felszeletelve feltálalták, barátaim színlelt komolysággal meséltek arról, hogy egy zergéhez hasonló állat húsából készül, és nehéz hozzájutni, mert a vad csak nagy ritkán kerül puskavégre. Kisvártatva – látva elképedésemet – óriási röhögésben törtek ki, és elárulták, hogy Skóciában ezzel a mesével traktálják a külföldi vendégeket. Valójában a haggis, mint végül kiderült, a magyar disznósajt távoli rokona. Juhgyomorba főtt májat, szívet, tüdőt és egyéb belsőségeket töltenek, zabliszttel keverik, majd a fonállal bekötött, kissé megszurkált gyomrot 3-4 óra hosszat főzik. A kihűlt, felszeletelt haggist krumpliból és paszternákból készített pürével tálalják. Az ünnepi alkalom hozzá január 25-e éjszakája, a leghíresebb skót költő, Robert Burns születésnapja. Joggal, hiszen Burns még egy híres ódát is írt a haggishoz. A „költő éjszakáján” (Burns Night) ezüsttálcán hozzák be az étterembe a haggist, dudászenekar kíséretében. A vendéglős, aki természetesen a hagyományos skót viseletet hordja, felszeleteli a haggist, valaki elmondja Burns ódáját, majd megkezdődik a vacsora.
A skót konyhának vannak azonban az előbbieknél gazdagabb fogásai is, mivel a legendás skót takarékosságra vonatkozó közhit az étkezésükre nemigen érvényes. Például a Poacher’s Pot – a vadorzó lakomájaként lehetne magyarra fordítani –, amelyhez egy nyúl és két galamb kell, továbbá vöröshagyma, fehérrépa, paszternák, füstölt sonka, fodros káposzta, többféle illatos fű, só és bors. Készítésekor a megtisztított, feldarabolt húsokat és a sonkát lábosban két és fél óráig főzik, majd hozzáadják a káposztát, a répát, a paszternákot, fűszerekkel ízesítik és készre főzik. A sonkát a fazékból kiszedve, felszeletelve tálalják, miközben a húslébe házikenyeret mártogatnak.
