Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Magyarországon a mákkal, dióval töltött bejgli úgy hozzátartozik az év legkedvesebb ünnepéhez, mint a karácsonyfa vagy a szaloncukor. Egyesek a bejgli történetét Pozsonyból eredeztetik, ám vannak, akik inkább az osztrák–magyar sógorságnak tulajdonítják, hiszen a bejgli szó nyilvánvalóan a német beugen (hajlítani) igéből származik, és a nevezetes Sacher-féle szakácskönyvben hajlított kiflik formájában, mákos és diós patkó néven szerepel a receptje. Mégis én azt mondom, hogy ahogy a magyar háziasszonyok elkészítik mazsolával, reszelt almával vagy baracklekvárral gazdagítva, citromlével, vaníliával ízesítve a máktölteléket, valamint reszelt citromhéjjal, mézzel, fahéjjal és egyéb jókkal a diós rudakét, az messze felülmúlja Sacherékét.
Az ünnepi tészták eredete igen messze nyúlik vissza a múltba, távolabbi tájakról származnak, mint a szomszédos Ausztria. Az örmények szerint a mákos és diós patkót az ő hegyeik között kreálták hajdan, a régészek pedig még messzebb, Egyiptomban bukkantak tizenhatféle ünnepi tészta nyomára, amelyeket a túlvilági életre adtak szeretteiknek hozzátartozóik. A kifli, szarvacska formájú tészták eredete a holdkultuszra vezethető vissza. Ezekbe az ünnepi tésztákba szívesen sütöttek bele különféle magvakat – ánizst, koriandert, diót, mogyorót, mandulát –, amelyek nemcsak jó ízt adtak a tésztának, de egyben a megújuló élet szimbólumai is voltak.
A mák az ősi hitek szerint mágikus tulajdonságokkal rendelkezik, nyilván ezért is hintették meg Luca napján a baromfi- és sertésólakat mákkal a falvakat járó, „lucázó” fiúk. Szokás volt a magyar falvakban a karácsonyi dióevés is, aki a tálból egészséges diót vett ki, az a következő esztendőben jó egészséget remélhetett magának.
Az angolok hagyományos ünnepi tésztája a karácsonyi puding. Mazsolát, malagaszőlőt, aszalt szilvát, mandulát, párolt almát, narancs- és citromhéjat, narancs- és citromlevet dolgoznak össze cukorral, zsiradékkal és liszttel, majd rumot adnak hozzá és letakarva pihentetik. Ezt követően tojást, egy kis barna sört adnak hozzá, alaposan átgyúrják és pudingformákban vagy kivajazott és lisztezett kendőkbe kötve gőzön megfőzik. Amikor a puding megfőtt, a kendőkben néhány napig pihenni hagyják, majd kicsomagolják, meleg sütőben átforrósítják, porcukorral meghintik és rummal leöntve flambírozzák. Lángolva teszik asztalra.
Az angol karácsonyi pudingnál sokkal közelebb áll a magyar ízléshez az olaszok ünnepi kedvence, a panettone. Itália több városának is megvan a maga saját – pane di Toni, azaz Toni kenyere – receptje, közülük a milánói a leghíresebb, annyira, hogy a világ minden részébe exportálják. Elkészítése viszont olyan bonyolult és hosszadalmas, hogy – mint Anna Gosetti della Salda klasszikussá vált szakácskönyvében írja – házilag nemigen készíti el már senki sem. Néhány nagy milánói üzem látja el panettonéval Olaszország és a nagyvilág ínyenceit. A panettone tésztája nagyon sok tojássárgájától nyeri el szép aranysárga színét, a magas, kerekded süteménynek a tömérdek mazsola, kandírozott gyümölcs, narancs- és citromhéj adja finom ízét. Alább a milánóinál sokkal egyszerűbb módon elkészíthető genovai panettone receptjét közlöm.
