Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Blaha Lujza naplóját olvasgattam ezekben a napokban – éppen száz esztendővel ezelőtt, 1905-ben közölte folytatásokban az akkori Magyar Hírlap a nemzet csalogányának önéletírását. Az egyik fejezetében – amely a hajdani Népszínház társulatának nagy sikerű ausztriai vendégjátékáról szól – arról írt, hogyan készítették el neki és színésztársainak a paprikás csirkét osztrák módra egy városka fogadójában. „Van nekem egy különös emléktárgyam, egy csirkecubák – csirkecomb –, úgy jutottam hozzá, hogy mikor Emsben időztünk és a sok mindenféle ételtől már jóllaktunk, szerettünk volna valami jó hazait enni. Elhatároztuk, hogy csináltatunk egy jó paprikás csirkét.” Hamarosan kiderült azonban, hogy a vendéglősnek nincs paprikája, és a boltokban sem lehet kapni. Szerencsére éppen Emsben időzött Türr István tábornok, az olasz és magyar szabadságküzdelmek hőse, és megoldotta a problémát: tudta, hogy a patikában lehet paprikát kapni. Nemsokára prezentálta is a paprikás csirkéhez szükséges mennyiséget. „Vacsorához ülünk és várva várjuk, hogy behozzák a nagyszerű eledelt. Egyszer csak jön a pincér egy nagy tállal a kezében, s már messziről látjuk, hogy valami fehérségek meredeznek az ég felé a tál közepén. Ez nem a mi ételünk – gondoltam, de bizony csak odahozta hozzánk. Hát amint megkínál, hogy vegyek belőle, majd halálra nevettük magunkat. Minden csirkecubák külön-külön fehér, göndör papíirosba volt becsavargatva és szépen egymás mellé állítva, mint ahogy a kotlettet szokták. Ilyen paprikás csirkét se ettem még, el is tettem emlékül egy csontocskát az emsi paprikásból.”
Blaha Lujzát igencsak meglepte a tálalás módja, de az osztrák módra készült paprikás csirkét végül oly finomnak találta, hogy vette a fáradságot, kiment a konyhába, hogy a szakácsnőtől megtudja, hogyan készítette el a fogást. Kiderült, hogy a megtisztított, feldarabolt, sózott csirkét vajban szép aranyszínűre pirította. Kivette a húst a serpenyőből, és a visszamaradt zsiradékban vöröshagymát és szétnyomkodott fokhagymát pirított, majd még néhány szelet zöld paprikát is hozzápirított a többihez. Ezután levette a serpenyőt a tűzről, óvatosan hozzákeverte a pirospaprikát és felöntötte fél liter tyúklevessel. Majd néhány kanál paradicsompürét adott hozzá, az egészet felforralta, és sóval, citromhéjjal ízesítette. Ebbe tette a pirított csirkehúsdarabokat és gyenge lángon még fél óráig párolta, amíg a hús jól megpuhult. Ezután a csirkehúst kivette a fazékból és egy tálba rakta. Eközben tejfölt, vizet és lisztet kevert össze habverővel, ezt a húsléhez adta, befőzte sűrűre és jól megkeverve a tálon lévő csirkehúsra öntötte. Tálaláskor még tejföllel és zöldpaprika-csíkokkal gazdagította, s akárcsak nálunk, nokedlivel és fejes salátával adta asztalra. A változatosság kedvéért érdemes volna néha nekünk is osztrák módra készíteni el a paprikás csirkét. Az ízhatása valamivel enyhébb, kevésbé markáns, mint a mi hazai paprikás csirkénk, viszont kellemesen pikáns, érdekes változata a megszokott fogásnak. Ferenc József állítólag nagyon kedvelte az „osztrák-magyar” paprikás csirkét, gyakran vendégelte meg vele Schratt Katalin is, amikor Hietzingben, Gloriette gassei villájában vendégül látta a császár-királyt. Az osztrák konyhának persze megvannak a saját csirkehúsból készített fogásai. Ilyen például a szotírozott csirke Sacher-módra, amely úgy készül, hogy a négyfelé vágott csirkét sózzák, vajban szotírozzák finomra vágott hagymával együtt. Majd fehérborral megöntözik, és egy kis barna mártást öntenek alá. Mérsékelt lángon, újból és újból kevés barna mártást öntve alá készre sütik, és tálalják.
