Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A mazsola népszerűségével kevés csemege vetekedhet. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy aki kimazsoláz valamit, az a lehető legjobbat választja, s amikor azt mondjuk valamiről, hogy olyan, mint a kalács mazsola nélkül, akkor éppen a legjobbat hiányoljuk belőle. A mazsola édes ízének finomságát már négy-ötezer éve ismerjük: papiruszra és pergamenre írt szövegek említik, hogy az ókori Egyiptomban és Perzsiában már kedvelték és fogyasztották. Dávid királynak gyönyörű énekéért „egy tál aranyszínű mazsolát” adtak hódolói, és a görögök is nemegyszer mazsolával jutalmazták a költőket és a sportversenyek győzteseit.
Nem tudni, hogy Magyarországon mikor kezdték használni a mazsolát, tény azonban, hogy a XVII. században Bornemisza Anna erdélyi fejedelemasszony szakácskönyvében már sűrűn szerepel a malosa – ahogy akkor nevezték a mazsolát –, és a tengeri szőlő is, amely szintén mazsolaféle volt. A Nagyszombatban 1742-ben megjelent Szakáts mesterségnek könyvetskéje szintén többféle mazsolás receptet tartalmaz. A malosa lé sült alá így szól: „egy icce (1,85 liter) borban mandolát, fügét, malosa szőlőt jól bőven rakj belé, jól mézeld meg, borssal, gyömbérrel, sáfránnyal, szegfűszeggel jól meg kell főzni, ezután vajas mézben ránts cipót, mind kocka, mind pedig lapos szelt módon. Mikor fel akarod adni, töltsd tálba a levét, felül hídra a sültet, a sültre hintsd reá a kocka szeltet, a lapos szeltet add melléje, a malosát, mondolát, fügét fellül rakd reá és add fel”.
Nem minden szőlő alkalmas mazsola készítésére: általában a mag nélküli, egészen apró szemű, nagy cukortartalmú, lágy húsú malagaszőlő-fajták adják a legjobb minőségűeket, ám azért készül ízletes nagyszemű, magvas szőlőből is. A legrégibb, mindmáig elterjedt mazsolaszőlő a Törökországban és Iránban termelt Kismishi, népszerű a Manscat, a Corinth, a Sultana és a Staphia is, amelyek hazája Görögország. Az Egyesült Államokban Kalifornia a nagy termővidék, ahová éppenséggel magyar közvetítéssel került a szőlő: az 1848–49-es szabadságharc után egy emigráns magyar honvédtiszt vitte ki Mádról Kaliforniába a szőlőtöveket, amelyekből nemesítéssel mag nélküli, mazsolakészítésre kiválóan alkalmas fajt hoztak létre. A kedvező földrajzi adottságok, a szüretet követő hosszú, forró időszak, meg a XX. század eleji népirtás elől Amerikába menekült örmények szakértelme is hozzájárult ahhoz, hogy napjainkban ez az állam az egyik vezető szőlőtermelő, s innen kerül ki a világ mazsolatermelésének több mint 50 százaléka.
A mazsolakészítésnek többféle, s bonyolult változata létezik. Az egyik eljárásnál a szőlőszemeket, miután a napon szárították, forrásvízben áztatják, majd kénnel füstölik, végül szárítóberendezésben elpárologtatják belőlük a felesleges folyadékot. Az így kezelt mazsola világos, majdnem citromsárga. Egy másik módszernél előbb áztatják a szőlőszemeket, majd napon szárítják, aztán kénnel füstölik és újabb természetes szárítási folyamat következik. Az így készített mazsola viaszosan csillogó, vörösesbarna színű. Egy további fajta esetében a mazsolát olívaolajban fürdetik meg, amely így barnás színű, enyhén édes lesz. Az egyik leghíresebbet, a kaliforniai mazsolát levegőszennyezéstől mentes helyen, mesterséges és vegyi beavatkozás nélkül termesztik, s forrásvízzel átmosva, emberi kéz érintése nélkül kerül dobozokba. A sok készítési mód a mazsolaszőlők különféle válfajaival kombinálva igen sokféle színű, ízű és jellegű mazsolafélét eredményez. Vannak apró szeműek és jókorák, világossárgák és csaknem feketék, pikáns ízűek és mézédesek. Londonban járva, a híres Fortnum & Mason csemegeáruházban 28-féle mazsola közt válogathattam, bízom benne, hogy lassan a választék nálunk is ehhez fogható lesz.
