Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Régi időkben az újdondászok, azaz az újságírók lekicsinylően emlegették az uborkaszezont, a nyári eseménytelen időszakot, amikor is szenzáció híján „fiumei cápák”, azaz mai szóval kacsák kerültek a lapok címoldalára. Én azonban most örömmel üdvözlöm az uborkák gazdag választékát a vásárcsarnokokban, olyannyira, hogy el is tettem néhány üvegre valót kovászos uborkának. (A művelet során némileg elbizonytalanodtam, mivel az egyik kedvenc szakácskönyvem forró, a másik pedig langyos sós vizet javasolt az uborkára önteni, mielőtt a tetejére kerülne a kenyérszelet, ám végül az utóbbi megoldást választottam, s most glédában állnak az üvegek az erkély naposabbik oldalán.)
A növénytanászok szerint az uborkát Indiában kezdték termeszteni több mint háromezer évvel ezelőtt, majd Kínába, a Kaukázus környékére, onnan pedig a Közel-Keletre is eljutott. (A Biblia már emlegeti kisuim néven, amely után igencsak vágyódhatott a pusztai vándorlás során az elcsigázott nép.) Eljutott görög és török földre is. A magyar tudós, Lippai püspök a XVII. században Posoni kert című művében már így ír róla: „Az uborkát még a gyerekek is ösmérik Magyarországba, ezért nem szükséges annak leírásában időt hiába töltenem. Az uborka kétféle: az egyik apróbb és rövidebb, a másik hosszú és némelyik úgy nő mint a kígyó, némelyik mint a kürt horgosan, némely igyenessen elnyúl.”
A régi magyar szakácskönyvekben meglehetősen egyhangú szerep jut az uborkának. Az 1742-ben kiadott Szakáts mesterségnek könyvetskéje csak egyféle uborkasaláta receptjét tartalmazza: „hámozd meg a nyers ugorkát (azaz uborkát), kereken metéld fel, rakd tálba, főzd meg jól és rázogasd, azután szűrd le a sós vizét, törj fokhagymát eccettel, borssal, csak hidegen ereszd fel és öntsd a felmetélt ugorkára. Egy kevés faolajat kell beletenni és vidd az asztalra”. A száz esztendővel később megjelent Nemzeti Szakácskönyv annyit változtat csupán a régi recepten, hogy nyersen hagyja az uborkát. Móra Ferencné uborkasalátáját hajdanában magam is kóstoltam, markáns, magyaros íze volt. A szeletekre vágott uborkát fokhagymával, besózva, két-három óráig állni hagyta, aztán kicsavarta, tálba rakta, finom borecetes vizet öntött rá és törött borssal, paprikával meghintve adta asztalra. Az erdélyi változatát úgy készítik, hogy a vékonyra gyalult uborkát sózva állni hagyják, majd a sós vizet leszűrik róla, de nem nyomkodják ki, apróra vágott fokhagymát vegyítenek közé, vízzel lágyított tárkonyecetet öntenek reá, majd egy evőkanál olajjal meghintik. Még fél óráig állni hagyják, aztán borsozva és tejfölözve tálalják.
A világ konyháiban körülnézve azonban kiderül, hogy a salátán és mártáson kívül az uborka elkészítésének megszámlálhatatlanul sok változata van. A franciák például szívesen készítik rákkal töltve. Ilyenkor a félbevágott, kivájt uborkát apróra vágott rákhúsból, főtt sonkából, majonézből, tojássárgából és egyebekből készített töltelékkel megtöltik, majd a jól behűtött töltött uborkát illatos füvekkel meghintve, salátaleveleken tálalják. Meleg fogást is készítenek az uborkából: a blansírozott uborkadarabokat serpenyőben, vajon szotírozzák, borssal, sóval ízesítik és félórai főzés után vajból és illatos füvekből készített szósszal leöntik. Csirkéhez és fehérhúsú halakhoz adják kísérőnek. A töltött uborka orosz módra úgy készül, hogy a félbevágott, kivájt uborkákat apróra vágott hagymából, lazac- vagy tonhalvagdalékkal és hozzájuk kevert túróval megtöltik, sózzák, borsozzák, hűtőszekrényben állni hagyják egy-két óráig, apróra vágott kemény tojással és illatos füvekkel meghintik.
