Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A paradicsom Peruból és Mexikóból került Európába és terjedt el a XVI. században, amikor is arany- vagy szerelemalmának nevezték. A kedves elnevezéshez azonban sötét hiedelmek párosultak, mert – a szintén új jövevény burgonyához hasonlóan – jó ideig mérgesnek, az emberi szervezetre ártalmasnak vélték a paradicsomot. Angliában például 1564-ben is csak dísznövényként termesztették, édes ízét valószínűleg Itáliában fedezték fel – olaszul ma is pomodorónak nevezik, ami nyilván a megbecsülés jele, mivel aranyalmát jelent. Magyarországra is Itáliából jutott el a paradicsom, de sokan még sokáig féltek a fogyasztásától. Csapó József 1775-ben így írt róla: „A gyümölcsei akkorák, mint egy barack, szép, piros karmazsin színűek. Nem tanácsos a gyümölcsöket enni, mert az ember eszét megcsonkítják”. A Magyarországot beutazó német Hofmannsegg gróf ezzel szemben ekkor már egészen másképp tudósított, eszerint egy baráti háznál a marhahús mellé paradicsommártást tálaltak, ami szerfölött ízlett neki. Ami a saját emlékeimet illeti, el kell mondanom, hogy az én ifjúkoromban – amely igencsak rég volt – még senki sem fogyasztotta nyersen a paradicsomot, főtt állapotban viszont már akkor is népeledel volt. Érdekes, hogy Európa konyháiban milyen sokféle, egymástól igencsak különböző fogás született paradicsomból. Olaszországban népszerű a kemencés makaróni paradicsommal, amely úgy készül, hogy a karikákra vágott paradicsomot petrezselyem zöldjével és fokhagymával ízesítve tűzálló tálba teszik, meglocsolják olívaolajjal, majd 180 Celsius-fokos sütőben vagy kemencében fél óráig sütik. Közben a makarónit megfőzik al dente (hogy fogkemény legyen), majd kis darabokra vágva elkeverik a sült paradicsommal, és reszelt kecskesajttal meghintve azon melegében tálalják. Nápolyban a töltött paradicsom a népszerű helyi eledel. Ehhez a félbe vágott paradicsomokat megtöltik petrezselymes, fokhagymás, oreganóval, sóval ízesített, kenyérmorzsával vegyített töltelékkel, majd tűzálló tálban, olívaolajjal és kenyérmorzsával meghintve megsütik 160 fokon, mintegy fél óráig, s melegen tálalják.
A többi európai konyha is létrehozta a saját paradicsomos kreációit, a francia például jóasszony módjára húsos, hagymás, prézlis töltelékkel töltött és sütőben kisütött paradicsomokat, míg párizsi módra szarvasgombával töltött paradicsomokat készít. A spanyoloknak a sertés- és csirkehúsból készített, sáfránnyal ízesített, paradicsomos (valenciai) paella a kedvencük. A szlovákok egyik kedvelt polentája (kukoricalisztből készült fogása) úgy készül, hogy tojássárgákat habosra kevernek, tejfölt, kukoricalisztet adnak hozzá, sózzák, majd keményre felvert tojáshabbal elkeverik, végül az egészet sütőben, vízgőzben párolják. Eközben kockákra vágott szalonnát üvegesre sütnek, majd kockákra vágott gépsonkát és jókora mennyiségű cikkekre vágott paradicsomot adnak hozzá, végül erős tűzön, állandó kevergetés mellett megpirítják. Tálaláskor a polentát a tányér közepére borítják, leöntik forró vajjal, és raguval, reszelt sajttal körítik.
A magyar konyha sem marad el az előzőektől a paradicsomos fogások terén. A töltött zöldpaprika paradicsomszósszal, azt hiszem, nem csak az én kedvenc ételeim egyike, a friss zöldpaprikából és paradicsomból készített lecsónak pedig annyi változata van, hogy mindenféle étvágybéli állapotot kielégít, különösen ha bogyiszlói (erősen csípős) paprikából készül. Egyébként megértem azok lelkivilágát is, akik édes paprikából főzik a lecsót és netán csak egy-két csípőset tesznek hozzá, hogy megadják a módját. A lényeg az, hogy még itt van a gyorsan tovatűnő nyár, friss lecsót kell enni és töltött paprikát!
