Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szemben a meggyel, amelynek termését szentendrei kertemben elvitték a kártevők, a szerény kis ribiszke bőségesen piroslik a bokrokon. Nem kis örömömre, hiszen kellemesen savanykás-édes ízével és frissességével számtalan formában okoz kellemes perceket. Utánaolvasva történetének, némi meglepetéssel vettem tudomásul, hogy nevét a rebarbaráról kapta. Az utóbbit ugyanis rheum ribisnek nevezték hajdan, amelyből a ribis szó valahogyan önállósult, és a ribiszke név alakult ki belőle. A XV. századig a rheum ribis még a rebarbarát, majd a későbbi fűvészkönyvekben már a ribiszkét jelentette mindenütt. Kerti gyümölcsként először Hollandiában tűnt fel, később Dániában a Balti-tenger partvidékén és Franciaországban. Magyarország területén a török kiűzése után jelent meg, amikor a kiüresedett területekre idegen telepesek érkeztek. Lehet, hogy német kertészek hozták magukkal, ám hamarosan a magyar gazdák is elkezdték telepíteni, nemesíteni. Egy XVII. századi magyar fűvészkönyv már így ír róla: „apró, gömbölyű leveles szőlőcske, egy csutkán sok függ, ezért némelyek tengeri szőlőnek is hívják. Némelyek Szent János szőlőcskéjének nevezik, vévén ezt a nevet a németektől, a deákok ribesnek nevezik. Ezt a kertekben is nevelik, bokros utakhoz érnek vele, de mivel hogy gyenge és hamar lehajló ágai vannak, azért lécek közé kell őket venni, hogy egyenesen és rendesen álljanak. A leveleknek formája hasonló a szőlőlevélnek formájához, csak hogy apró. Az íze édes-savanyucska, mikor jól megérik (…) Érsek urunk őnagysága kertjében három félét találni: vöröset, fehéret, mint a gyöngyszemek, és feketét.”
Napjainkban is létezik mindhárom fajtája a ribiszkének, csakhogy a szép, élénk piros színű a legelterjedtebb. Meg is érdemli a népszerűséget, mert megnemesít, finom ízt ad minden fogásnak, amelyben megjelenik: a ribiszkelevestől a ribiszkés csirkemellen vagy fehérpecsenyén keresztül a különféle süteményekig, sőt a ribiszkekocsonyáig és a ribiszkeborig is. Az utóbbihoz engem különösen kedves emlékek fűznek, mert a termésből minden nyáron készített bort az édesanyám. Fent a padláson álltak a hasas üvegek, amelyekben a ribiszkebor érlelődött, s én bizony – töredelmesen meg kell vallanom – rendszeres látogatója voltam a padlásnak, nem törődve a muslincák millióival jócskán kortyoltam a finom italból. Ma is jólesik visszagondolnom a „titkos élvezetre”, amelyet nyilván észrevettek, de nem szólt senki sem.
Az egres, másként köszméte, rokonságban áll a ribiszkével. Érdekes módon nem Magyarországon, hanem Angliában szerzett igen nagy népszerűséget – nyilván elsősorban azért, mert a valahonnan Észak-Eurázsiából származó vadalanyát az ottani kertészek tudták legelőbb domesztikálni, oly sikeresen, hogy az Angol Kertészeti Társaság fajtabulletinje nem kevesebb, mint 185 változatáról tud. Az angolok kedvenc ételei között olyan egresből készített fogások szerepelnek, mint az oldburyi egreslepény vagy a nevezetes Gooseberry Fool, amely nem „egres bolondságot”, hanem tejszínhabos egreskrémet jelent. Úgy készül, hogy vajon szotírozzák az egrest, amikor a gyümölcs már megpuhult, kiveszik a serpenyőből, és fakanállal összetörik. Cukorral ízesítik, majd keményre vert tejszínhabot, cukrot adnak hozzá és egy kevés muskotályos Frontignan borral ízesítik. Magyarországon a választék nem ilyen nagy: leginkább csak levest vagy mártást készítenek az egresből.
