A Magyar Nemzeti Galéria elegáns, többszínű földszinti termei adnak ideiglenes otthont július végéig Munkácsy Mihály (1844–1900) eddig nem vagy ritkán látható, külföldi és magyar magán- és közgyűjteményekben található képeinek, felújított keretekben, szépen feliratozva. Ezzel némiképp szembeötlő ellentétként – sajnos – a galéria gyűjteményében lévő, nagy festmények végső változatai az emeleti termekben kevésbé pompás rámákban függenek, gyűrött, aprón gépelt fecnikkel kiegészítve.
A mester a bajor származású Lieb Leó sótiszt gyermekeként született Munkácson, szülei korai halála után gyámja asztalosinasnak taníttatta. A sokat betegeskedő gyermek egy német vándorfestőtől kezdte ellesni az ecsettel való művészkedést, majd a korszak felkapott művészei, Ligeti Antal és Than Mór látták el tanácsokkal – főleg azzal, hogy ne a történelmi hagyományokat felelevenítő festési módot, hanem inkább az életképeket kultiválja. Külföldet járva ismerkedett meg a modernebb irányzatokkal, Párizsban ragadva (Courbet, Corot és Manet munkásságában) a realizmus, illetve az impresszionizmus hatását tapasztalhatta meg. Barbizon festőiskolájában eltöltve némi időt lassan átalakult szemléletmódja és ábrázolása. Rájött, hogy a paraszti életképeknél kifizetődőbb és nagyobb társadalmi sikert hoz a szalonok elegáns világának aprólékos bemutatása. Számos képen örökítette meg a párizsi polgárság ízlését, erre példa lehet a nemrég érverési rekordot döntött festmény, A baba látogatói: a historikusan berendezett, stílusegyvelegként és vagyonleltárként funkcionáló szoba képe millió mütyürrel, növénnyel, selyemruhás figurákkal és az elmaradhatatlan kutyával.
Munkácsy de Marches báró özvegyével kötött házasságával beilleszkedik a párizsi felső tízezerbe. Közös portréjuk jól példázza azt a borzalmas csapást, amely több hírneves képét is elérte, például a Tépéscsinálók, a Siralomház és a Köpülő nő című alkotásait, amelyeket bitumennel alapozott, ami akkoriban forradalmian új és izgalmas megoldásnak tűnt bársonyos mélybarnák, feketék előállítására, ám akkor még nem tudhatta, hogy a bitumen soha nem szárad ki, „dolgozik”, és befeketíti, megzabálja a képet, kivéve a fehérre alapozott részeket: az arcokat, kezeket és ingnyakakat. Ez művészeti tragédia, de érdekes pszichológiailag: a lényeg, a dráma bukkan elő, a kompozíciót félresöpörve.
Hatszáz olajképe és vázlatai jelzik sikeres pályafutását. Nagy visszhangot kiváltó Krisztus-képeit (Golgota, Krisztus Pilátus előtt, Ecce Homo) már betegen kezdte el műkereskedője, Sedelmayer biztatására. A három óriási méretű vászon most együtt látható a debreceni Déry Múzeumban, de kicsinyített változatuk itt is megtekinthető. Vallásos képei mellett számos tájképe és portréja bizonyítja rendkívüli sokoldalúságát. (Persze takarékos is volt tehetségével, sok figurát vendégszerepeltetett egyik vásznáról a másikra festve őket.) Legutolsó műve A virágok áldozata: egy szép, Ophelia-pózban, illatos növényekkel teliszórt, félmeztelen nőt ábrázol, aki kibomlott hajjal, üveges tekintettel bámul a semmibe. Ez a festménye szimbolizálja azt a szkepszist, ami végleg kiverte kezéből az ecsetet. Ennek oka volt a századvég sok botránya, főleg a Dreyfuss-ügy, s amerikai útja is, amely nem hozott számára anyagi sikert. A nélkülözéstől való rettegés elhomályosította élet- és alkotókedvét.
Szász Judit