Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A James Bond-filmekből tudjuk, hogy a szuperkémek mind vonzó férfiak, akik vadul vedelik az alkoholt (rázva, nem keverve), kábítják a vonzó nőket és – könyvünk szempontjából ez az igazán releváns – a főnökük is mindig egy komoly férfi. A filmvásznon a változást a kilencvenes években az jelentette, amikor a hírszerzés (a briteknél MI6) főnöke egy – Judy Dench által megszemélyesített – nő lett. A fikció pedig a valóságban is csaknem megismétlődött, amikor a gyengébbik nem képviselője, Stella Rimington lett a kémelhárítás (MI5) első embere.
Rimingtont a hatvanas évek legvégén – unatkozó diplomatafeleségként – Indiában szervezték be, majd 1970-ben lépett be a kémelhárításhoz. Akkoriban még meglehetősen más volt a korszellem, így az MI5 a nőket még kizárólag adminisztratív munkakörben – titkárnőként vagy irattárosként – tudta csak elképzelni. Ráadásul Rimington személyére a kémregényírók szokásos leírásai egyáltalán nem illettek rá. Aztán fokozatosan, a társadalmi szokások változásával a szervezetnél ez a fajta diszkrimináció is fokozatosan enyhült. A nők pedig bebizonyították, hogy mindenfajta hírszerzési feladat elvégzésére képesek, sőt egyes szituációkban kimondottan alkalmasabbak a férfiaknál. A később lovagi rangot is elnyert Rimington erre csupán annyit mond: jó időben és jó helyen volt.
Majd 1992 februárjában ért fel a csúcsra, ekkor kapta meg főigazgatói kinevezését, ahol négy évet szolgált. A dolog pikantériáját az adta, hogy – a változó korszellem miatt – ő lett az első kémelhárító főnök, akinek a nevét és megbízatását a nyilvánossággal közölték. Majd a szervezettől való leszerelése után néhány évvel fogta magát és memoár írására adta a fejét. Ám amikor ez kiderült, és a kéziratot véleményezésre átadta volt munkahelyének, a Whitehall teljes erővel ellenezte az ötletet. Szinte mindenki – egyesek szerint a kormánnyal az élen – megpróbálta lebeszélni a visszaemlékezései kiadásáról. Végül 2001 szeptemberének elején sok-sok vita után jelent meg a Nyílt titkok (Open Secret) című könyv. Azóta is tart a vita: Rimingtonnak szabad volt-e ezt megírnia, azaz egy titkosszolgálat mennyire titkos.
A magyarul a Geopen kiadásában, Hegedűs János fordításában megjelent kötet igazán olvasmányos, emberi és tanulságos. Aki nagy leleplezésekre számít, az csalódik. Inkább az derül ki, hogy a jó titkosszolga is csak olyan, mint a többi ember: a hivatal igénybe veszi a család türelmét, nehéz dolog a titkolózás – különösen ha az emberről a felettesei mindent nyilvánosságra hoznak –, valamint hogy minél magasabb poszton van az ember, annál többet keres.
