Nem megszokott magyar festősors az 1953-ban Székesfehérvárott született Fehér Lászlóé: neki hamar jöttek az elismerések a magyarországi és a külföldi fórumokról egyaránt, a galéristák is kedvelik, hiszen kurrens az, amit alkot. Munkácsy-díjat kapott 1993-ban, 2000-ben pedig már Kossuth-díjat hozott neki művészete. A 25. Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik fontos kiállítás eseménye, hogy az Andrássy úti Kogart-ház megnyitotta és május 13-ig a nézők elé tárja a művész gyűjteményes kiállítását. Nem akárki írt és mondott laudációszámba menő beszédet a megnyitón: Hegyi Lóránd, aki külföldi neves múzeumok vezetésére kap megbízást évtizedek óta.
Fehér – nomen est omen – egyik kedvenc színe a fehér, emellett a tojáshéjtól az okkeron át a narancsig, az abból kitörő piros, s a mindezeket kihangsúlyozó és ellensúlyozó fekete és az ezüstösre lágyított szürke. A színskála többi része nem foglalkoztatja, bravúros festeni tudását saját maga szorítja ezek közé a választott és szigorúan alkalmazott keretek közé. Hetvenes évekbeli fotodokumentarista kezdeteihez a mai napig hű maradt; finom vonalakkal kontúrozott alakjai, arcai és tárgyai a realitás életszerűségét adják. A plusz ezekben a fényképszerű, de ecset által előhívott, nagyméretű képekben, az a pillantások perzselő mélysége és titokkal teli története. Minden szem – gyereké, asszonyé, kamasz lányé, kutyáé vagy sajátjáé – olyan alaposan fúródik a néző tekintetébe, hogy zavarba kell jönnünk – mit akarhat közölni velünk ez a nézés? Sok arcképen alulról fölfelé pillant a modell, még erőteljesebb hatást érve el ezáltal. Elmélyültség sugárzik a képekről, de a saját arcát megörökítő vásznakon felbuggyannak mosolyok is. Sőt, az egyik, az Önarckép Rembrandtra gondolva című munkán a fogak is kivillannak a jóízű nevetésből. Egy másik, szintén füles sapkás képén meg inkább a Lenin-ábrázolásokra emlékeztet a szakállviselet, a széles arcforma és a vesébe látó tekintet miatt.
Családja tagjait is gyakran olajba „mártja”: nem egyszer koponyával, a harmadik emeleti teremben pedig csak gyertyával ábrázolja őket – talán a hamleti léttűnődés mindig örökérvényű dilemmáira fókuszál ilyenkor. Mindennapi pillanatokban is megörökíti őket: uszodában vagy körömlakkozás közben.
A legtöbb munkát valami megfogalmazhatatlan bánat lengi be. Tulajdonképpen nincs is konkrét oka a páraként szitáló lehangoltságnak, hacsak nem a hatezer éves zsidósors üldöztetésből, kirekesztettségből és elpusztítottságból összerakott története. Erre a Siratófalnál álló, magába figyelő, fel sem tekintő férfifigura vagy a néhány helyen megcsillanó Dávid-csillag utal. Az azonban, hogy egy tavaly festett sorozatán gyerekeit és magát életigenlő, vörösen aranyló gyertyafény-glóriába vonva örökíti meg, talán mégis azt jelzi, hogy létdilemmája valahonnan választ kapott: érdemes élni, még itt, ezen az annyira nem rokonszenves irányba haladó bolygón is.
Szász Judit