Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az elhúzódó márciusi télben sok kellemes percet hozott nekem a szép, mélyvörös színű céklasaláta frissítően savanykás, enyhén csípős ízével és a bölcs doktorok szerint gazdag vitamin- és vastartalmával. Miközben jóízű kísérőnek fogyasztottam különféle húsokhoz, eltűnődtem azon, hogy Magyarországon vajon miért használják kevés formában ezt az áldott növény, azon kívül, hogy héjában főzött, majd meghámozott céklából vagy nyersen meghámozott, tökgyalun vagy reszelőn aprított céklából készül belőle saláta. Ezzel szemben eszembe jutnak a havas skandináv télben fogyasztott saláták, amelyekben a kockára vágott céklák lilaságát negyedekbe vágott kemény tojások fehérsége, hagymakarikák enyhe zöldje és füstölt heringek ezüstje vette körül, mindezt savanykás vinagrette mártással meglocsolva.
A franciák is igen találékonyak a cékla elkészítésében. Elzászban a mustárral sűrített vinagrette mártásba apróra vágott mogyoróhagymát és különféle illatos füveket tesznek, ezzel öntik le a főtt céklaszeleteket, majd egy óráig párolódni hagyják benne, s csak ezután szervírozzák karikára vágott saveloyjal, egy speciális füstölt virslivel. Francia fogás a tejszínes cékla is, amely úgy készül, hogy a sós vízben párolt, hámozott céklát vajban szotírozzák, majd tejszínes-vajas szószt készítenek, s ezzel öntik le a céklát. Egy másik francia változat, a lyoni úgy készül, hogy a főtt, hámozott cékla szeleteit vajban, hagymával szotírozzák, majd egy kevés vajjal dúsított erőlevest adnak hozzá, ezzel együtt felforralják és melegen szervírozzák.
A cékla egyébként ősrégi idők óta termesztett és fogyasztott növény. A Beta maritima néven ismert ősét időszámításunk előtt 800 körül termesztették Babilonban; ismerték és fogyasztották a görögök és a rómaiak is. Magyarországon is régóta termesztik, Lippai János püspök Pozsonyi krónikájában a XVII. században három céklatípust írt le: fehéret, vöröset és feketét. Egy XIX. század eleji szakácskönyv céklasaláta-receptje szerint „hámozd meg a puhára főtt czéklát (vörös répát) s hűtsd meg. Messd szeletekre, tedd edénybe, hints bele sót, czukrot, kevés borsot, apróra metélt tormát, köményt, föléje rakj egy sor czéklát majd hintsd meg újra a már említett szerekkel, így felváltva tovább rakjuk, míg el nem fogy, ekkor önts fölé eczetet, s néhány nap múlva használhatod salátának.”
A lengyel, az ukrán és az orosz konyhákban a céklából levesek is készülnek: például a céklából, uborkából, keménytojásból, metélőhagymából, tejszínből és cukorból készített, vagy a borsos, amelyet sonkával, krumplival, virslivel gazdagítanak és a végén még forró ecetes céklafőzettel fel is öntenek, hogy szép színt kapjon.
A cékláról szólva meg kell említeni közeli rokonát, a mángoldot is. Magyarországon még korántsem olyan ismert és közkedvelt, mint a cékla, de a nyugat-európai országokban, például az ínyenc Franciaországban régtől nagyra becsült zöldségféle. A céklától eltérően nem a gyökerét, hanem a leveleit használják – úgy, mint a spenótot. Kedvelt mángoldfogást készítenek besamelszósszal oly módon, hogy a leveleket a szósszal együtt tűzálló tálba teszik, reszelt sajttal és olvasztott vajjal meghintik, majd grillezik vagy brojlerben megsütik. Egy másik fogás úgy készül, hogy a mángoldleveleket sós vízben megfőzik, leszűrik, majd tűzálló tálban vajjal szotírozzák és vágott petrezselyem zöldjével meghintik. Nagyon sok változata van még a mángold elkészítésének – talán a cukkinihez hasonlóan Magyarországon is divatba jön majd, új színekkel gazdagítva étkezésünket.
