Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Ki hinné, hogy mindnyájunk kedvence, a magyar konyha egyik legkarakteresebb étele, a paprikás csirke egyáltalán nem szerepelt a XIX. század első felében a szakácskönyvek lapjain. Utánanéztem például az „Uri és közönséges konyhákon megfordult szakáts-könyvben” – amely 1801-ben látott napvilágot „Pesten és Posonban, Füskuti Landerer Mihály költségvetésével és betűivel” –, és bizony nyomát sem találtam. Pedig csirkéből – pontosabban „tyukfiból” – készült fogások egész sora található benne, mint például a tyukfi cipóban. A recept szerint „a tyukfiat tejben fel kell tenni, egy kis írós vajat is kell belé tenni, citromlével megsavanyítani, szerecsendió-virágot, borsot, gyömbért illendőképpen belevetni, egy igen szép cipónak a tetejét kereken megmetszeni és meghámozni, a bélit kivájván a cipóját vajban meg kell rántani, úgy kell osztán a tyukfiat belé tenni és asztalhoz vinni.” Jó recept, érdemes volna tán ma is elkészíteni, akárcsak a tyúksalátát, amely nyárson sült tyúkhúst kombinál negyedekre vágott keménytojással, petrezselyemzöldjével és borecettel.
Mindezek azonban igen távol esnek a paprikás csirkétől, aminek oka nyilván az, hogy bár a paprika akkor már hosszú idő – a török hódoltság – óta termett Magyarországon, és használta is olcsó fűszerként a köznép, de nem volt még „úri konyhákra való”. Jellemző erre, hogy Bornemisza Anna erdélyi fejedelemasszony udvari szakácsa, Keszei János nevezetes szakácskönyvében a XVII. század végén arról ír, hogy a tyukfit huszonháromképpen lehet elkészíteni, többek között magyar módon főve, tiszta borssal vagy sülve, meggyes sásával (mártással), de a receptek egyikében sem szerepel a paprika.
Azt, hogy a paprikás csirkét ki és mikor kezdte készíteni, nem tudjuk már meg soha. Talán egy ismeretlen háziasszony főzte először vagy egy fogadóban készült, úgy terjedt el aztán mindenfelé ez az ízletes fogás. Azt azonban, hogy a paprikáscsirke nemzetközi karrierje egy bizonyos személyhez fűződik, mégiscsak sikerült kideríteni. Görög Rezső – aki önéletrajzában Nemes Görög Rezsőként szerepel – szakács és újságíró volt a XIX. század második felében. Élete nagy részét az országon kívül, Párizsban és Londonban töltötte. Több évig Escoffier, a neves párizsi séf mellett dolgozott a híres Vendome téri hotelben, amelyet César Ritz alapított és vezetett sokáig. Escoffier mondhatni „udvari szakácsa” volt Sarah Bernhardt-nak, a kor nagy színésznőjének, aki mellesleg híres ínyenc is volt. (A séf jó néhány fogást kreált a számára, többek között egy csirkemájas töltelékkel gazdagított, Madeirával ízesített omlettet, valamint egy tyúkhúsból készült erőlevest, amelybe illatosított füvekkel ízesített palacsintaszeleteket főzött.) Escoffier rendszeres látogató volt Bernhardt párizsi palotájában és bretagne-i tengerparton lévő nyári rezidenciájában is, ahol a szellemi élet olyan nagyságai voltak gyakori vendégek, mint Victor Hugo, az ifjabbik Dumas, Flaubert, Zola, Oscar Wilde, de politikusok is, mint Theodore Roosevelt vagy Clemeceau. A séfet Görög Rezső többször is elkísérte, segédkezett a konyhában, de részt vett a lakomákat követő társalgásban is. (Egy ilyen alkalommal szólt az „egyedülálló magyar fűszerről, a paprikáról” is, valószínűleg ennek nyomán került be a paprika Victor Hugo egyik elbeszélésébe is.) Amikor Sarah Bernhardt budapesti vendégszerepléséről visszatérve Párizsban elragadtatással beszélt az Angol Királynő Szállodában a tiszteletére rendezett lakoma magyar fogásairól, Görög Rezső rábeszélte Escoffier-t, hogy próbaképpen tegyék fel az étlapra a paprikás csirkét (poulet au paprika). Escoffier beleegyezett, s a próba olyan jól sikerült, hogy attól kezdve a poulet au paprika rendszeresen szerepelt az étlapon. Később a londoni Savoy étlapján is megjelent, majd átkelt az óceánon és az Egyesült Államokban is megismerték a paprika chickent. A goulash, azaz a gulyás mellett azt hiszem, ma is ez a nemzetközileg leginkább ismert magyar fogás.
