Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
A Gömb című intróval, amelynek a versszövegét még Sztankay István mondta fel a nyolcvanas években, kezdődik a koncert. Demjén Ferenc a Szabadság vándoraival nyit; a közönség csillagszóróval, „rózsizással” adja a hátteret.
Három-négy nagy sláger következik gyors egymásutánban – nem tudom, mennyire pontos az a felmérés, miszerint a tíz leghallgatottabb magyar slágerben négy Demjén-szám van, és ráadásul ebből kettő az arany-, illetve az ezüstérmes, ám a koncert alapján könnyen elképzelhető, hogy valóban így van.
Demjén Ferencet és számait lehet szeretni vagy nem szeretni; újságíró kollégák olykor cikizik is, és lehet, hogy Mick Jagger talán „hajszálnyival” többet mozog a színpadon, a Red Hot Chili Peppers meg zúzósabb félórákat produkál, az igazság azonban az, hogy Rózsi hangja még mindig világszínvonalú (a bergendys idők óta). Mit sem vesztett egyediségéből. Kezdem érteni a rajongótábort, amelyik ha esik, ha fúj, megveszi a lemezeit és jár a koncertekre.
Mindeközben folyamatosan zakatolnak a slágerek, Rózsi még az elején közli, hogy sokat nem beszél; így is cselekszik, hangja szárnyal, olyannyira, hogy első vendégét, a Megasztár1 győztesét, Tóth Veronikát alig hallom közös éneklésük során.
„Még a hatvanas évek végén elmentem énektanárhoz, aki kijelentette, javítgatni, csiszolgatni lehet rajta, ám úgy jó, ahogy van. Megtörténik, énekesek hangját a tanárok legjobb szándékuk ellenére, ha úgy tetszik, elrontják, rossz utasításokat adnak nekik, netán ők értenek félre valamit. Természetesen egy percig sem nézem le a hangképzés szerepét, ha operaénekes akartam volna lenni, meg nem kerülhetem az akadémiát. Egyébként énekeltem operaénekesekkel, óriásiak a hangtechnikai különbségek, már eleve a szituáció okán: náluk elsősorban a hang, annak kiéneklése számít, nálam a szöveg nem lehet érthetetlen.”
Énekelni jó helyről kell, a rekeszizomból megfelelően szabályozva a levegőadást, a hangszálköteget kellő levegővel ellátva. Nem mindegy, miképp feszülnek, ereszkednek az izmok; az éneklés köztudomásúlag fizikai munka. Demjén Ferenc magától tanulta, kísérletezte ki a technikát, és akár két-három órát is képes úgy végigénekelni (miként jelen koncertünkön is), hogy nem készül el a hangjával, nem reked be, hangszálai nem csomósodnak.
„Mindig sokkal jobban fárasztott a koncertet követő utazás, a busz motorzaja, amit, ha szólni akartam valakihez, kénytelen voltam túlharsogni. A hangszálak kímélésének, a meghűlés, megfázás elkerülésének léteznek trükkjei. Helyesen kell megválasztani a dal ,magasságát’, hangnemét, a kiénekelhető hangokat, a magas és mély magánhangzók ,keverését’.”
Több mint két órája tart a koncert, már a sokat látott fotósok egy része is énekel, a biztonsági őrök egyre nyugodtabbak, a Demjén-koncertek egyébként sem a balhékról szólnak. Mozgás persze van, majd elérkezik az utolsó szám, a Jelszó: Love, szeretet, a másik vendéggel, Somló Tamással kiegészülve. Ekkor jövök rá, hogy Rózsi a lelke mélyén egy hippi maradt, aki a lakosság rezignáltabb, mindennapi kenyérharcban őrlődő részével ellentétben még mindig nem a pénzben, hanem a szerelemben, békében, virágokban hisz. Az énekes kommentárja ezen felvetésemre: „Lelke mélyén mindenki hippi, még ha más is érdekli, ki nem szereti a szerelmet, a békét, a virágokat? És ki szereti, ha birka módjára terelgetik, és mialatt ostobán béget, mások nyírják le róla a gyapjat?”
