Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A Duna-parton sétálva a 2002-ben átadott Nemzeti Színházat megpillantva az embernek óhatatlanul is eszébe jut, hogy (1) mitől is nemzeti egy színház, (2) a többi teátrumhoz képest különösen jó társulatbeli és anyagi lehetőségeit mennyire képes kihasználni.
A sok-sok fanyalgás után az idén ősszel bemutatott Sárga liliom című darab a két kérdésre azt feleli: (1) mondjuk a népszínműtől, (2) egy látványos és sokszereplős művel tegyük próbára a Nemzeti színészeit.
A színműben – amelynek pontosító megnevezése ködben égő bánat három zenés részben – két szót feltétlenül Bíró Lajos írt: a címet. Az eredeti szöveget ugyanis alaposan átdolgozta Mohácsi István és Mohácsi János – amely igazán „kaposvárias” lett. Így akad benne több ötletes bemondás, szóvicc, operetthumor és igazi elméncség. Sőt, még egy üzenet Demszky Gábornak is. Az eredetiből egyetlen helyszínt őriztek meg, a békebeli kávéházat. A cselekmény alapjaiban átalakult, amelybe új szereplők is beléptek. A szöveg látványosan túlírt lett, az előadás pedig meglehetősen hosszú. Az utóbbit jelzi, hogy az előadás esténként 18 órakor kezdődik és fél tizenegy körül ér véget. A darab nagy része ezzel együtt mégsem nézőpróbáló, csak helyenként.
A Sárga liliomot Bíró Lajos 1910-ben írta, abban a szellemben, amelyet a század elején, ifjúkorában, Nagyváradon Ady Endrével szívott magába: van benne rossz kompromisszumokra képes polgárság, gőgös nemesség, rangkórság és szolgalelkűség. Ebbe a világba tör be egy szerelem, amely megváltoztathatja egy romlott, elkényeztetett nagyherceg (Hevér Gábor) és egy zárdából éppen kiszabadult polgárlány (Bognár Anna) életét. A két Mohácsi (a rendező Mohácsi János) révén mindebből láthatunk egy olyan letűnt Magyarországot, amely riasztóan mai: korrupt, korszerűtlen, keleties élet- és gondolkodásmóddal.
A darabról nehéz rosszat írni: a nagy és okosan kihasznált tereken ugyanis ötletes és jól megoldott a tömegkezelés. Khell Zsolt az első és a harmadik felvonásban kávéházi díszletet varázsol elénk: az elején alkoholban fürdik minden, az utolsóban pedig koporsókkal terhes a helyszín; a második felvonás pedig igazi szocialista kórházfílinget varázsol elénk – abszurd műtéttel és vériszammal. A népszínműhöz mérten a sok színész – a harminc plusz húsz fős tömeg és a héttagú zenekar – pedig végig a helyén van.
