Állítsd be Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen az Economx!
„Rá sem bírok nézni a kártyára és a süteményre!” – Állunk egy bejrúti édességüzlet előtt és Rulára, a középkorú libanoni hölgyre tekintünk, aki elmosolyodik: „Nem gyógyult szerencsejáték-függő vagyok, csak a polgárháború alatt esténként nem volt más szórakozásunk, mint az otthoni kártyázás, süteményevéssel kombinálva.” A polgárháború elején pedagógus volt; az iskola hamarosan találatot kapott. Felcsapott újságírónak, ám a szerkesztőség is hasonló sorsra jutott. Maradt a kártya és a sütemény, a lehúzott redőnyök, a fegyverek ropogása, a torkolattüzek óvatos kémlelése a spaletták résein. És a remény, hogy egyszer vége lesz az egésznek.
Mindenki harcolt mindenki ellen – összegezte Rula. Tizenöt évnyi öldöklés után, 1990-ben lett vége. Rula ekkor új életet kezdett; jelenleg idegenvezetőként dolgozik, az utcai harcok egykori helyszínein békésen zsivajgó turistacsoportokat kalauzol. Béke van, ismétli Rula, ám nem teljes meggyőződéssel. A napokban szunnita szélsőségesek autóba rejtett pokolgéppel megölték a síita Hezbollah egyik vezetőjét. Elindulunk a sárga köveken hömpölygő Kutya-folyón át Jetta Grotta cseppkőbarlangjába, amely hat kilométer hosszú: a káprázatos képződmények mellett denevérek és ritka rovarok élnek itt. Ráadásul a barlangokban csónakázni is lehet.
Libanon természeti adottságai páratlanok: az egész területet – észak–déli kiterjedése csupán 200 kilométer, szélessége 50 kilométer, Magyarország is kilencszer nagyobb nála – a világörökség részének lehetne nyilvánítani. A bibliai időkben Kánaánnak hívták, később Föníciának, a rómaiak templomokat emeltek Jupiter és Vénusz tiszteletére, a kalifák palotákat, mecseteket Allah és a maguk dicsőségére. Keresztes lovagok várainak romjai, török fürdők, karavánszerájok, régi épületek francia nyelvű feliratai árulkodnak a viharos múltról. Az első világháború után Palesztina brit, Libanon pedig – Szíriával együtt – francia mandátumterület lett, a függetlenségét a második világháború után nyerte el.
A hatvanas évek nagyon szépek voltak, Libanont ekkoriban Kelet Svájcaként, míg Bejrútot a Kelet Párizsaként emlegették. Áradt a külföldi tőke, özönlöttek a turisták, akik egyik nap a tengerben fürödtek, másnap pedig sílécet ragadtak és felmentek a Fehér Hegyekbe (Lebanon). Aztán 1975-ben, a nemzeti és vallási szempontból sokszínű Libanonban elszabadult a pokol, keresztény katonák egy buszmegállóban meggyilkoltak huszonhét palesztin menekültet.
Szíria és Izrael is bevonult, a gazdaság tönkrement. A szembenálló felek – körülnézve az elpusztított országban – nagy nehezen békét kötöttek. Ám Libanonban még mindig egy rakás milícia, szervezet található, ellenőrző pontokkal riogatva az utazókat. Ha sárga zászlókat és szigorú ajatollahok óriási portréit fújja a szél, akkor a Hezbollah, ha leginkább az első világháborús török katonai egyenruhára emlékeztető öltözetbe bújtatott és orosz tankokkal, gépfegyverekkel parádézó urak tartóztatnak fel, akkor a szír hadsereg karmaiban vagyunk. Izraeli katona nincs, ők kivonultak a déli részből és a 25 kilométeres, a két országot elválasztó úgynevezett biztonsági zónából is.
Na jó, ennyire azért nem veszélyes a helyzet, a milíciák, a brigádok katonái tudják: szükség van a turista külsejű egyénekre, ezért a sütemények és a cseppkőbarlangról készített hivatalos képeslapok láttán (bent nem lehet fotózni), nem háborgatnak. Az elmúlt napokban megjártuk Byblost is, a történelem legrégibb, hatezer éve folyamatosan lakott települését. Láttuk a Beeka völgy eper- és kender (marihuána)-ültetvényeit, Tyros ősi kikötőjét, a Bejrút fölötti hegyormon felépített Szűzanya-szobor (arab neve Harissa) tetején lévő kilátót. A belvárost gyorsan rendbe tették, lépten-nyomon kávéházak, üzletek, árusok, béke és nyugalom, mecset, ortodox templom egymás mellett és békésen imádkoznak a hívők, ám minden téren fegyveres katonák is posztolnak.
Az előző évtizedekben külföldre menekült libanoniak ezrei még kivárnak, magas az infláció és a munkanélküliség, ám a befektetők egyre nagyobb lehetőséget látnak a Földközi-tenger keleti medencéjének gyöngyszemében. A GDP szerényen, ám biztosan növekszik, a libanoni kormány stabilizálta a lírát és mozgásba hozza a gazdaságot. Ha már a pénznemnél tartunk: az európaiakat szeretik, ám az euró nem kell. Az amerikaiakat kevésbé kedvelik, ám a dollárt annál inkább: a történelmi helyeket őrző jegyszedő katonáknak legalább tíz percig kell a korrupt lelkükre beszélni, míg nagy kegyesen hajlandók elfogadni az eurót.
Tapasztalataim szerint Libanonban a gallok nyelvével jobban lehet boldogulni, mint az angollal. Ma elsősorban a régió gazdasági potentátjai látnak fantáziát a negyven méter magas cédrusok országában. A legendás fenyő fájából építtette Salamon király a jeruzsálemi templomot. Kenőcs és illatosító is készíthető belőle és a cédrusokról írva nem spórolnám meg Csontváry Kosztka Tivadar nevének említését sem, akinek lassan tíz éve emléktáblája van az országban.
A befektetők nacionáléjához hasonló az ideérkező turistáké is: főleg az arab országok tehetősebb polgárai közül kerülnek ki, akik 2001 szeptembere óta jobbára elkerülik a nyugati államokat, nem egyszer a számukra sokszor megalázó hajcihő miatt. Így a gazdag arabok a libanoni kaszinókban verik el a pénzüket. Elindulunk a tenger felé, olyan türkizkék vizet, mint itt, Európában nem látni. A vacsora és a vízipipa fellelkesített, és egészen lehetségesnek tűnik, hogy delfineket csalunk a partra. Jókedvünknek a külvárosok vetnek véget, ahol több százezer palesztin menekült tengeti életét egyik napról a másikra. Ők gyakorlatilag a libanoni társadalom számkivetettjei, sem állampolgárságuk, sem munkájuk, sokan éheznek közülük.
A városból folyamatos tülkölés hallatszik, mivel a libanoni ember fék és jogosítvány nélkül vidáman vezet, duda nélkül pedig sebességet sem tud váltani. A közlekedés demokratikus, a piros lámpa figyelmen kívül hagyását nem büntetik, a rendőrnek a szeme sem rebben, ha valaki a forgalomban hátrafelé tolat. Erre többnyire akkor kerül sor, ha szép európai nő kerül a szemük elé. Csadorba öltözött hölgyet alig látni, néhol úgy érezzük, bármely európai metropolisban lehetnénk, Marseille Casbah nevű arab negyedében biztosan.
