Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
A nemzetközi konyhák legkifinomultabb fogásai mellől is szívesen térünk haza a magyar konyha hagyományos, egyszerűbb étkeihez, így a tarhonyához is. Szép, személyes emlékek is fűznek ehhez az ételhez: ifjúkoromban Móra Ferencék szegedi otthonában ettem először igazi szegedi tarhonyás húst, a nagy író hitvese ajánlott be egy újszegedi tarhonyás asszonyhoz, aki a kedvemért látott neki a tarhonya készítésének a házuk udvarán. A művelet valójában igen egyszerű volt. Tojásokból, töméntelen lisztből tésztát gyúrt, s igen alaposan megdolgozta: olyan kemény lett, hogy a végén az ujjamat is alig tudtam belemélyeszteni. Egy kis időre kitette a napra, hogy még jobban megszilárduljon a tészta, aztán leakasztott a szögről egy rostát, azon keresztül átdörzsölte, majd egy másik, kisebb lyukú rostán is, míg végül elnyerték a tarhonyaszemek végleges formájukat. Már csak a napra kellett kitenni a tarhonyát, hogy kellőképpen kiszáradjon, s utána még árnyékban is pihentette, de ezt én már nem vártam meg.
A szegediek mindig is magukénak vallották a tarhonyát, s joggal, mert annál jobbat, mint amit az ottani asszonyok készítettek, nem ettem soha; azt a bizonyos gyári tarhonyát – amely formáját tekintve söréthez vagy apró puskagolyóhoz hasonlítható – hiába főzi az ember órák hosszat, csak nem lesz az igazi.
A tarhonyát a honfoglaló magyarok hozták magukkal, és jó hasznát vették hosszú vándorlásaik során, hiszen a bográcsban mindig, mindenütt jó meleg ételt készíthettek belőle. Ugyanokkor nagyon valószínű, hogy a tarhonya nem az ő specialitásuk volt, hanem más néptől vették át, akikhez szintén közvetítők útján jutott el. A neve ugyanis a perzsa tarkhana kifejezésből származik. Egy másik elmélet szerint a törökök hozták magukkal, előbb az Alföldre, utána az ország más részeibe is. Hogy a két teória közül melyik lehet az igaz, nem tudom eldönteni.
Ifjúkori emlékeimből tudom, hogy a földmunkákat vállaló kubikusok, akik talicskáikkal, szerszámaikkal járták az országot, hagymával, paprikával és füstölt szalonnával bográcsban főztek tarhonyát. Az volt a meleg étel, amit mindig, mindenütt el lehetett készíteni. Volt, aki burgonyát is tett bele és levesnek készítette el, de az a bizonyos leves olyan sűrű volt, hogy megállt benne a kanál.
Ha már a tarhonyáról írok, meg kell említenem az alföldi konyha másik népszerű száraztésztáját, a lebbencset is. Hajdanában az asszonyok levestésztát gyúrtak, és olyan vékony levelekre nyújtották azt, hogy amikor rudakra akasztották száradni, a könnyű levelek ide-oda lebbentek a legkisebb szellőtől is. A hagyomány szerint ebből származik a lebbencs neve. A nagy libegés és száradás közben persze a tésztából minduntalan aláhullottak letört darabok, amelyek a felaggatott tészták alá terített vásznakon gyűltek össze. A lebbencset aztán ritka szövésű vászonzacskókban tárolták a kamrában felakasztva addig, amíg „nem lényegült át” füstölt szalonnával, paprikával és hagymával ízesített lebbencslevessé.
