Elfriede Jelinek – aki nemrég töltötte be 58. életévét és mintegy ajándékul irodalmi Nobel-díjat vehet át decemberben, ám nem személyesen, hanem megbízottja révén Stockholmban – alaposan felkavarta az irodalmi állóvizet Bécsben. Munkássága, amely a svédekre ekkora hatást gyakorolt, otthonában nemkívánatossá tette személyét. Így ő sem tekinti édes hazájának Ausztriát, Németországban él inkább, és darabjait is ott engedi színpadra állítani addig, amíg az osztrák politikai életben vezető szerepet játszik a Haider-vezette szélsőjobb. Harcos baloldalisága is elég szálka lenne a csipkefüggönyös, futómuskátlis, tiszta udvar–rendes ház jellegű alpesi ország lakóinak szemében, de irodalmi munkásságát már végképp nem képesek elviselni.
Egyik korai regényében, az 1974-ben kiadott Kis csukákban már tetten érhető a rá jellemző önostorozó, jobbító hevületű szarkazmus. Ebben a köznép lányainak vergődését ábrázolja a férjfogászat, a nagyon alacsony sorból kivergődés, a picikét magasabb sámlira kapaszkodás megalázó stációinak monoton ledarálásával. Csupa kisbetűvel írta minden mondatát, annyira elnyomott szerencsétlenekről mesél. Alig fojtott dühének jele, hogy mindenki nemecsekként van bejegyezve ebbe a sanyarú életnaplóba. Már ez a hangvétel is felborzolta a szőrt az osztrákok hátán, hiszen a vidék önfeledt, harsogóan friss és romlatlan bájába piszkított bele azzal, hogy a kislányként megerőszakolt, teherbe ejtett, majd igavonóként használt, lebecsült asszonyállatként ír saját neméről. A férfiakról pedig nyűtt és szétivott agyú, a sikertelen sorsuk miatt a nőkön – pián hevített durvasággal – revansot vevő, primitív ösztönlényekről.
Amikor 1983-ban megjelent tollából, abból a jó vitriolosból, A zongoratanárnő – amely felkeltette Michael Haneke filmrendező érdeklődését, s egy cannes-i nagydíjas filmet készített belőle Isabelle Hupperttel és Annie Girardot-val a főszerepben –, nos, az már a szent Bécset támadta. A téma tulajdonképpen nagyon egyszerű. Egy 37 éves nő (ennyi volt a mű írásakor Jelinek maga is) nem fut be világraszóló zongoraművészi karriert a keringő városában, de a híres bécsi konzervatórium professzorasszonya lesz. Növendékek sorát tanítja, főleg halálra cikizve, megbántva és unva őket, hogy azt a borzasztó sok gonoszságot, amelyet vele élő anyja neki okozott, okoz és okozni is fog mindhalálig megbosszulja rajtuk.
Kohut tanárnő egy lepukkanófélben lévő lakásban él a mamájával élettársi viszonyba betonozódva. Egy ágyban is alszanak, mert a mama a gyereknek – ez a szóhasználata – mindent megad – főleg magát, a gondoskodását, a társaságát. Mi is lenne a lányból, ha ő nem állna (feküdne) mellette folyton-folyvást, nem kritizálná – csupa szeretetből, de kéjesen elnyomva benne minden önbizalmat? A hősnő kitörései a lelki lebutultság jeleire utalnak: őrült drága ruhákra szórja el a közös, új lakásra gyűjtögetett pénzt, amiket nem is vesz fel, de legalább hajtépésig őrjönghet emiatt anyjával. Nemi élet helyett – hiszen a mamát nem lehet megcsalni holmi hímmel – kukkolóként külvárosi zugpornómozikba jár nyálcsorgatós vendégmunkások közé, vagy a Práter mezőire sötétben szeretkező prostikat távcsővel meglesni. Amikor – számára is váratlanul – belészeret egy ambiciózus fiatal tanítványa, először menekül. Aztán valami torz, szado-mazo viszonyt ajánl a versenyszellemtől felhevült mérnökhallgatónak, aki ettől először – mint egészséges lény – elborzad, majd túl is teljesíti a tervet.
A bécsi sznob közönség iszonyatos gúnyrajza ez: Jelinek, maga is orgonista növendékként, precíz zenei eszmefuttatásokkal érzékelteti Kohut tanárnő jártasságát, a tanítvány stréber akarnokságát Schubert, Beethoven, Mozart és Schumann művein keresztül. Itt már nem a falusi milimárik kinevetése van soron. A világvárosi úriasszonyok negédes és borzasztóan hazug világát tárja föl. Ennyi keserűséget, kiábrándultságot, egymás ellen elkövetett merényletet, szennyet senki nem feltételezett volna a mindig vidám és kedélyes Bécs lakóiról. A nyelv koppanóan cicoma- és érzelemmentes (fordítója az Ab Ovonál Lőrinczy Attila), a szexuális aktusok mindennapi durvaságukban kerülnek a papírra, de körmönfont metaforákkal is dolgozik a művész. Nemcsak a felső középosztály, de a bevándorolt, megtűrt panelprolik, práterkurvák, az egész bécsi „állatkert” megkapja itt a magáét. Semmi nem menti meg a nyomorultakat: se szerelem, se szülői szeretet, se művészet, se természet. A jelineki düh fordulatszáma a legmélyebb rétegig fúr le, s amit ott talál, attól – joggal – borzad el az ország.
Ezért sokan össze is akarták törni ezt a kegyetlen képet mutató tükröt, így most ez a Nobel-díj a legteljesebb zavart hozta el. Ausztria önképén van mit dolgozni, mert ha a világ ezekből a könyvekből ismeri meg, tíz Mozart édessége is kevés lesz ellensúlyozni.
