Záborszky Gábor már egészen fiatalon egyedi helyet vívott ki magának a magyar képzőművészetben. Festő és szobrász: munkái mindig is e két kategória határán egyensúlyoznak, bizonytalan minden meghatározás róluk. Csak a kétely a bizonyosság, meg az, hogy sosem azt nyújtja, amit elvárnának tőle. Az 1950-ben született művész nagyon jól rajzolt fiatalkorában, ennerk alapján lehetne a vonalak mestere, ám már a hetvenes évek végén, ráfordulván a nyolcvanasokra, olyan technológiát dolgozott ki, amellyel testesítette, a térbe kiugrasztotta festményeit; plasztikus hatásokkal kísérletezett olyannyira, hogy el is jutott a műanyag kötőanyaggal elegyített homokhoz. Képein az ősi földfelszín kéreghatását és a szintén a messzi időkbe vesző eredetű vályogfal struktúráját jelenítette meg. Figurális metódust nem alkalmazott, inkább elágaztatta művészetét két irányba, ahogy erről 1999-es kiállítása megnyitóján Fitz Péter művészettörténész beszélt: „az egyik kifejezetten plasztikai irány volt: az addig relief-szerű ... képtáblák teljesen kiléptek a térbe. A másik bejárható irány a relief, ahol a képforma továbbra is meghatározó maradt.” A kilencvenes évek elejére felfedezte magának a finomabb anyag lehetőségeit: a durva „földanyai” arculatot felváltotta az öntött papír. A sötétség helyett pedig a fény: arany, ezüst, fehér csillogás kezdte uralni a terét.
A Műcsarnok három hatalmas termében november 7-éig látható műveivel Záborszky ismét visszatér a sötét színekhez. Az akvarellfestő álma címet adta ennek a vállalkozásának, amellyel csak a szemlélődés örömét akarja adni – a kiállítás prospektusán ő is ülve szemlélődik képei előtt az elmosódott szürkeségben. Türelmes, visszatérő nézőkre számít, akiket megdolgoztat agyilag a kiállított anyag. „Variálható paneleket készítek, akár az álom, amely jelenlét lehet az alkotás folyamatában. Az akvarellre öntött papírmasszából elpárolog a víz, és felszínre hozza a színt. Kép születik.” – vall a módszeréről. Három álma valósul meg a három helyiségben: álom a vizekről, a hegyekről és Buddháról. A vizek termében – akárcsak a többiben – nyolc földre fektetett mintegy 1x5 méteres hasáb ad kompozíciót, halvány fehér derengésbe kiütköző színes vagy alig észlelhető foltokkal. Ugyanilyen hasábok láthatóak a falra erősítve is, ezek hangsúlyozzák az álom milyenségét a textilre fotózott kifeszített képek alatt. A vizes terem képein sárgás-zöldes kavicsok, virágzó, hamvas gyümölcsfaágak alá kerül a tömör, általában fekete hasáb, a hegyek termében a kitörő vulkán aranyló vöröse, hófedte csúcsok és szürkén kopár, növénnyel alig-alig borított sziklák fénykép-realizmusát töri meg kissé az alájuk rögzített zöldellő, feketéllő vékony dobogószerűség. A harmadik terem látványvilágát Buddha ihlette és a keleti elvontság jegyében rendeződött. Sok bambuszszár-variáció látható, különböző színekben, vastagságban és összeállításban a vászonfotókon, alattuk a kiemelő hasábbal. Szemben egymás alatt két japánbetűs „kép” eltérő színárnyalatban igazít el a hangulatot illetőleg.
Szász Judit