A Szépművészeti Múzeum gyönyörűen felújított épületszárnyába költözött vissza a Régi Képtár, és mindjárt ünnepivé varázsolták ezt az alkalmat a híres gyűjtemény tematikus és megejtően gazdag színre bocsátásával. A német és a most megnyílt holland termek bőséges anyagából is látszik, hogy mennyire gondos mecénásai és vezetői voltak annak idején a múzeumnak: olyan darabok sorakoznak az üvegtetős, légkondicionált helyiségek falain, amelyek birtoklása a világ bármelyik nagyvárosának híres képtárát büszkeséggel töltené el.
A második emeleten szellősen, áttekinthetően, a nagy korszakhoz méltó, drága keretekben, jól világítva találkozhatunk a XVII. századi holland piktúra gyöngyszemeivel. Pigler Andor rendezésében 1958 és 1998 között még csak 124 remekművet lehetett látni, most 242 szerepel, köztük újdonságok és ezer éve raktárban porosodott, szinte elfeledett darabok. Hírverése még nincs a tárlatnak, szinte csak külföldiekkel lehet még találkozni. (Gondoljuk csak el, mit szenvedtünk a fagyban Monet-ért, most pedig sorállás nélkül megint ugyanúgy elvarázsolódhatunk, s elegáns enteriőrben közel kerülhetünk egy rokonszenves kis ország tehetséges népéhez.)
A kiállításon négy Rembrandt látható, közülük kettő „iskolája” megjegyzéssel függ kint. A harmadik kép, a Tudós könyvei között című viszont már teljesen a mester keze munkája, ahogy a negyedik, a szétbontott ökörtorzóról festett mű is. Az öregemberről kisméretű portré készült: barnás-arany, a múlandóság fájdalmát szitáló fényben ül a megtört, homályosuló szemével messzire révedő figura. Beleillik abba a sorozatba, amelyet a beteg és elszegényedett, felesége halálába belerokkant mester az élete vége felé festett: vénséges vén rabbikat, saját magáról szívbe markoló önarcképeket. Ott lógnak Frans Hals, Jan Steen, Salomon és Jacob van Ruisdael művei is, de a törzsanyagot főleg a másodvonal festői szolgáltatják, akik nem akármilyen tehetségek. Mindazok a témák megnézhetők most itt, amelyek a jellegzetes holland életérzést sugározzák. A vérbő humort felvillantó paraszti zsánerképek tucatjai a főúri malomkerékgallér, merev arcél-stílus megmosolyogtató példányaival kontrasztot alkotnak. Kocsmai dajdajozók, otthoni táncolók jelzik, hogy a szorgalmas, a tengertől országukat verejtékes munkával elhódító hollandok mennyire tudtak élni.
Külön tematika a hajós nemzet tenger- és vitorlásszeretete: sima vizeken vagy vad tajtékokon mindig büszke zászlódíszbe öltözött fregattok, hadihajók vagy szerényebb bárkák siklanak. A tájképek, amelyeket sokszor az itáliai mesterektől eltanult levegős és nagyvonalú perspektíva-kezeléssel festettek meg, mind-mind az ország fekvésére jellemző, gyöngyházas, ködpárát érzékeltető szürkés-barnás-zöldes színben ragyognak. Érzékelhető a napfényzuhataghoz szokott déliektől való eltérés: a hegyek, a fák, a folyópartok tünékenyebbnek, picikét elvontabbnak látszanak. Carola van Ryck személyében egy hölgy is letette névjegyét a pulyka-, fácán és egyéb két- és négylábúak ábrázolójaként.
Szász Judit