Hatvanas, hetvenes évek, művészek és az ő rajongóik; a hatalomnak túl vad zenék, versek, szövegelések, avantgárd, kicsit ellenzéki hangulat – Aczél György megengedte szabadság vagy annak illúziója a Népköztársaság útján. A „nagy generáció” lázadóinak fészke egy gyönyörűen romosodó, hajdani palota alagsora volt: az Ifjú Művészek Klubja. Legendás hely, amely újabb legendák bölcsője lehet: ebben a páratlanul elegánsan helyreállított épületben – ma már Andrássy út, a 112-es szám alatt – létesült Kovács Gábor bankár magánalapítványának múzeuma.
Eddig, fennállása négy hónapja alatt, 20 ezer ember tekintette meg a Kogart Ház kiállításait. A legújabb – október 24-ig nyitva tartó – tárlaton a textilművészet magyarországi klasszikusa, Péreli Zsuzsa állítja ki 30 év termését – így bizton lehet számítani e látogatottsági szám ugrásszerű növekedésére. A művésznő, aki Tahitótfalun, a Dunakanyar csendjében egy meseházban alkot szerzetesi elhivatottsággal, a zenész, dal- és oratóriumszerző Tolcsvay László felesége. Még hasonlítanak is egymásra, két ősz, apródfrizurás, szépen idősödő, lelkében örök-fiatal ember: két olyan hiteles művész, aki a szemnek és a fülnek mindig igényeset alkot.
Ferenczi Noémi után Péreli Zsuzsa a nemzetközi világ legismertebb magyar „szövőnője”. A szakma Mekkájába, Aubussonba – Párizstól délre, Limoge-tól nem messze található szőnyegfővárosba – első magyarként is meghívták kiállítani, ahol elismeréssel adóztak nemcsak hihetetlenül invenciózus munkáinak, hanem annak is, hogy maga tervezi és készíti textiljeit. Aubussonban ez szokatlan, ugyanis ott mindig férfi takácsok gyártották a legkorábbi időktől fogva a flandriai mesterektől tanult hatalmas „kastélyöltözeteket” (Bethlen István fejedelem szavaival), a hideg, vastag falakat beburkoló, álomvilágot varázsoló óriási faliszőnyegeket. Hat-hét évig készültek ezek a csodák, de Péreli sokkal kisebb alapterületű falikárpitjai (franciául gobelin, ejtsd: goblen) is – ahogy mondja a róla vetített portréfilmben – fél-egy évet vesznek igénybe.
De milyen darabok is ezek, amik odaláncolják ezt a gyönyörű arcú, hatalmas kék szemű, nyugodt asszonyt a szövőszékhez télen és nyáron, a vetülékfonal, zsenília, selyem, arany-ezüst szál és egy leverővilla társaságában? Maguk a megtestesült mesék az emberiség jobb arcáról.
Harminc évvel ezelőtt színésznők portréjával indította szokatlan pályáját: Sarah Bernhardt francia és Asta Nielsen dán díva arcképe még igazi csipkével, illetve gyöngytyúk-tollakkal dúsítva hozta a századelő fülledtségét és az azzal ellentétes, markáns dacot a két – akkoriban szokatlanul – autonóm nő jellemét felvillantva. Elkezdte a korabeli megbarnult portrékat beleszőni az anyagba, esetenként szabadon, lebegve hagyva a vetüléket (az Ikon). Ezzel a technikával sokszor él(t) – könnyed ég-föld közötti vibrálást érve el vele. Legszebb ilyen jellegű darabja az ezredfordulón készített Aequilibrium (egyensúly) című. Az arany szálak erdejében –„fönt az ég, lent a föld”, hogy barátját, Bródy Jánost idézzük – kimért nyugalmú angyal lebeg kék fonallal a mennyekhez, a pirossal a rögökhöz kötve. Ez a kiegyensúlyozott, csukott szemű lény pontosan szemben van a kiállítóteremben az 1997-ben szőtt Szegény angyallal: ő ezüst színben játszik, fehér szálak tartják fogva reppenni készülő ezüst szárnyát, de húzza le a mocskos föld és a ráaggatott fillértömeg. Alatta a füstködös betonkocka-világ, a mi világunk: a volt KGST-államok aprópénzei csilingelnek az ernyedt angyalon. Ezzel Péreli a pénz embertelen hatalma ellen is kikel.
Sokszínű világának legszebb árnyalata a Kosztolányi megírta kék mondhatatlan sokarcúsága: türkizbe hajló királykék, rózsaszínnel megbolondított azúr, a tenger összes árnyalata játszik a napjainkban készített darabjain. (A legmagasztosabbra a Himnusz című gótikus ívekből formált fénykoszorúba futó faliképe sikerült.) Visszatérő színei a kéken kívül a meleg barnák és a tompán derengő sárgák, a Hold fényét visszaadók, amely égitest szinte megbabonázza a mesternőt. A régi arcképek komolyságának tompa elefántcsontja, zöldessége, rózsásba hajló sienai vöröse.
A nyolcvanas években szinte mindent beleszőtt munkáiba: talán a romániai forradalom emlékére készített Karácsony (1989) címűn a kiüresedett ezüst ikont (meghalt az Isten is e tájon) burjánoztat körbe töltényhüvellyel, csokoládéformával, szöggel, tollal. A tíz évvel később készített Húsvéton – amely talán a balkáni háború utórezgése – már van arca a Madonnának és a kisdednek: tömény fájdalom csorog a szemükből, ők is töltényhüvellyel, ócska pénzzel „ünnepelnek”.
Kedvelt motívuma képeinek a sakktábla-kockás padlat vagy ruha: futnak a párhuzamosok a végtelenbe, ott biztos találkoznak, de addig vágyódás és leszögezett, elmozdíthatatlan, változtathatatlan jelen. Az őrségi ház padlásán, talán régi motollán, egy élet van felszőve: gólya, csecsemő, kisgyerek, fiatal, majd korosabb felnőttpár, és a halálba hanyatló öreg. Az Amnézia című, 24 évvel ezelőtti, forradalmian megcsinált szőttesén a házasságban kihunyt szerelem kap megrázó emlékművet: a férj arca mellett a feleség torzóvá vált (csak a bal oldalán tisztázatlan csomókba hagyott) arcvázlata látható, míg egy 180 fokos fordulattal az asszony képmása mellé rendelődik az ura ugyanilyen kuszán kiismerhetetlenné vált portréja.
Egy sikoly a Föld helyzetéről az 1990-ben szőtt Tájkép, XX. század vége című műve: a középrész virágzó idilljét megnyomorítja alul-fölül a beleszőtt szeméthegy, a rongy, hulladék, nejlon, orvosi fecskendő, dobozos sör és kaucsukbaba. Péreli mesélte, hogy látta a nézőket ez előtt a képe előtt lábujjhegyre emelkedni, az áhítat fejeződött ki eme önkéntelen mozdulatban, amire ő nagyon büszke.
Szász Judit