Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Hajdanában a nyári eseménytelenséget jelentette az a szó, hogy uborkaszezon, ám manapság, a szabadtéri koncertek és színházi előadások sokasága – nem is szólva a politikai élet történéseiről – jelzi: éppenséggel nem mondhatók eseménytelennek az uborka-idény nyári hetei. Mindennek tetejébe itt vannak a magyar földben termő uborkák is, amelyeknél jobb ízű szerintem a világon sehol nem terem. Éppen mostanában esett meg velem, hogy egy külföldi vendég a sertéssülthöz tálalt uborkáért lelkesedett, s hosszan kellett magyaráznom neki a kovászos uborka eltevésének titkait. Alig akarta elhinni, hogy mindössze egy háromliteres üveg, sós víz, némi kapor és egy vastag szelet kenyér kell a készítéséhez. Meg kell persze uborka, aminek két csücskét levágják, a végüket pedig keresztben behasítják, úgy teszik a sós lébe a háziasszonyok. A sós víz felét forrón öntik az üvegbe, aztán belé rakják az uborkákat, a kaprot – netán borsot és fokhagymát is – és hozzáöntik a maradék vizet. Majd tetején kenyérrel meg egy kistányérral, esetleg laza szövésű textillel lefedve, kiteszik a napra, ahol három-négy nap alatt elnyeri csodálatosan kellemes, savanykás ízét. Amikor elkészült, a kenyeret kiveszik, az uborkákat leöblítik és egy kisebb üvegbe teszik, rájuk szűrve a savanyú levet is. Hűtőszekrényben akár három hétig eláll.
A kovászos, meg az ecetes uborka a magyar konyha fogásainak elmaradhatatlan kísérője már igen régtől: „Az uborkát még a gyermekek is ősmérik Magyarországba – írta Lippai püspök a XVII. században – azért nem szükséges annak leírásával az időt hiába töltenem. Az uborka kétféle, egyik apróbb és rövidebb, a másik hosszú és úgy nő némelyik mint a kígyó. Azt írják az uborka felől, hogy igen fél a mennydörgéstől és a mennykü ütéstől, azért mikor ilyen idő van, nem jó vetni.” Az uborka mindazonáltal nem őshonos növény Magyarországon, még csak Európában sem az. Eredete valószínűleg Indiába vezethető vissza, ahol már több, mint háromezer éve termesztik. Nagy Sándor hódításai nyomán jutott el Indiából Görögországba, és onnan terjedt el a kontinens többi részében is. Az idősebbik Plinius, a római természettudós már ír az uborka savanyításáról könyvében, később a Nagy Károlyról szóló krónikák is megemlítik.
Magyarországon az uborka már a honfoglalás előtti időkben jelen volt: a bronzkori (i. e. II. évezred) lakótelepek feltárásakor találtak a hamuban elsüllyedt edényekben uborka- és dinnyemagvakat. A török időkben is termesztettek uborkát a magyar parasztok. A XIX. századi magyar konyhában pedig már olyan fogások készültek belőle, mint az uborkával vegyített tojás. Egy 1840-ben kiadott szakácskönyv közli receptjét, amely szerint „Hámozz meg négy közép nagyságú ugorkát, metéld el szeletekre, s megsózván, a nedvet nyomkodd ki belőle. Azután vesd egy rézlábosba, olvasztott írós vaj fölé, adj hozzá borsot, szerecsendió-virágot, gyömbért, kevés ecetet, s beföldve párold meg. Készíts e közben vajmártást, mellybe tejfelt öntvén, keverd az uborka közé; a mártásnak azonban kevésnek és sűrűnek kell lennie. Végy most egy tálat, önts reá néhány kanál tejfelt, aztán néhány kanállal a párolt ugorkából, adj fölé tojás szeleteket, ismét uborkát, s így tovább míg el nem fogy. Azután tedd meleg kemencébe s főzd fel.”
A mediterrán konyhák számtalan ízletes uborkás fogást őriztek meg hagyományaikból. Egyik példája ennek a spanyol Sope fria de Pepinos, a hideg uborkaleves, amelyet úgy készítenek, hogy hideg erőlevesbe néhány evőkanál sherryt öntenek, majd egy hámozott, kockákra vágott uborkát, csipetnyi szerecsendiót és sót adnak bele, s a hűtőszekrénybe teszik egy-két órára. Csészékben, hidegen szervírozzák. Jóízű, frissítő hatású nyitánya lehet egy nyári vacsorának.
