Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Az égig érő, 4478 méteres sziklatömb, a Matterhorn „gleccserexpressze” piros vagonjaival játékvasútnak tűnt, amint a csúcsok közt kanyarogott Sankt Moritztól Zermatt felé. Az utolsó előtti állomás mellett - mint egy játékbolt kirakatában - aprócska matchboxok százai sorakoztak: valójában igazi autók, amelyeket tulajdonosaik egy óriási parkolóban hagytak, mivel Matterhorn övezetébe nem szabad járművel behajtani. Zermattban, ahová igyekeztünk, elektromos kocsik álltak hosszú sorokban - ilyeneket Magyarországon egyelőre csak a vidámparkban lehet látni -, akkumulátor hajtja ezeket, s oldalukon szépen kicirkalmazott vendégcsalogató szövegek olvashatók: például az Alpesi Rózsika villa és a Hét törpe panzió ajánlgatta, hogy szívesen vendégül lát, csak szálljunk be a dodzsemjébe és a sofőr máris odafurikázik minket. Ott a kristálytiszta levegőt valóban nem rontja a benzingőz, a csendet nem zavarja motorberregés zaja. A kis, folyóparti vendéglőben, ahová a hosszú utazás után megéhezve betértünk, ugyancsak hamisítatlan alpesi hangulat fogadott: a kertben szökőkút, virágok, bent parázsló faszén fölött a rakletthez járó sajtok olvadoztak. Nemsokára serpenyőbe került a pisztráng is, amit a vacsorához rendeltünk. Aki pedig az alpesi hangulatot teljessé tette, az maga a vendéglős: a szálfaegyenes, napfénytől cserzett arcú Max Julen, az óriás műlesiklás olimpiai bajnoka, éppen húsz esztendeje a szarajevói játékokon szerezte az aranyérmet. Gasztronómiai szaktudását pedig ennél is régebben, hiszen a vendéglősség hagyományos a Julen családban: a népszerű folyóparti evőhely több mint száz esztendeje Julenék tulajdona.
Wallis kantont, ahol Zermatt fekszik, délről Itália, nyugatról Franciaország, kelet és észak felől pedig német-, illetve rétoromán nyelvű kantonok határolják, s e sokféle hatás a kosztjában is jelen van. Ettől oly színes és változatos a „Chez Max Julien” vendéglő étlapja, hogy alig győztünk választani a sokféle finomság közül. Előételnek egy helyi specialitást rendeltünk: a wallisi hidegtálat, amely „szárazhúsból” készített carpaccióból, valamint retekből, zöldpaprikából, cikórialevelekből, dió-vinaigretté-ből, sajtokból és rozskenyérből áll. (A „szárazhús”, vagyis Trockenfleisch sonkából készül, amelyet só-bors-fokhagyma pácban két hétig mariníroznak, majd levegős padláson három hónapig száradni hagynak. Tálalás előtt hajszálvékony szeleteket vágnak belőle.)
Ezután a pisztráng következett, amelyet vajban sütve kértem, amit Armin Gsponer, a séf, oly művészi gonddal filézett egy asztalkán, hogy közben alaposan újból megéheztünk a kiadós előétel után is.
A főételek közül a boros nyulat választottuk, amely - az igencsak erős wallisi öntudattal rendelkező séf szerint is - a tessini olaszos konyha hatását érzékelteti. A hasenpfeffer készítésekor először a feldarabolt nyulat kőedényben, sós-borsos, konyakos-vörösboros lében több mint egy napig pácolják. Miközben a nyulat eszegettük, szóba kerültek a vadászati idény megújulásával étlapra kerülő egyéb vadhúsok is. Julen úr elmesélte, hogy szeptemberben, a nagyvadak vadászati idénye alatt szarvasra, őzre, zergére lehet lőni - s mivel ő maga is szívesen vadászik - ilyenkor gyakran kerül szarvasszelet, sőt zergecomb is az étlapra.
