Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Már szólt a 2004-es Sziget nagyszínpadának első magyar fellépője, az Anima Sound System, amikor bandzsidzsampingoló fiatalemberek és bőszen karaokizó fiatal hölgyek között haladva megközelítettük a célterületet. Némi meglepetésünkre, egy reggae-be áttett Beatles-feldolgozást hallhattunk ekkor a szombathelyiektől: a Revolution mellett főleg a dalközpontúbb legutolsó lemez anyaga dominált, de azért mindenki megkapta, amiért eljött, a '68-at, a Tekerd!-et és a Marihuana Cha-Cha-Cha-t is.
Vettünk 250 forintért sörszínű ásványvizet, majd ismét elfoglaltuk helyünket a nagyszínpad előtt egy szívecskés zászlós fiatalember és egy Horvátországból frissen barnulva hazatért gimnazistalány-kommandó között. A programba az utolsó pillanatban beugrott Pet Shop Boys önmaga paródiáját alakította ezen az estén. Már a színpadkép elég fura volt a tucatnyi különböző hosszúságú, függőlegesen felállított lézerkarddal, de legalább látványos – látszott, hogy nem akarták olcsóból letudni a hirtelen jött fellépést. Ettől előzetesen azért mi is tartottunk.
A duó egyik felét jelentő szintis Chris Lowe-nak a technikusok bebootolták a számítógépét, így alig valamivel fél tíz után a zene már a Kisállatkereskedési Fiúk nélkül is elindult. Időérzékünk nem csalhatott, a szervezők az idei nóvumtartalmat a vetítővászon futballkijelző jellegének kidomborításával vélték biztosíthatónak: zenekarnév, pontos idő – mi azért a számcímeket és a mérkőzésállást hiányoltuk a koncert közben.
Neil Tennant énekes feketében kezdte, majd tiszta fehérbe és vissza feketébe öltözött, de ezek az öreg császár és/vagy varázsló szabású ruhák elég furán mutattak. A háttérben két ember bohóckodott gitárral a kezében, fekete latex Catwoman-felszerelésben (Michelle Pfeiffer rosszul aludhatott az éjjel). További látványelem volt a Faithless-koncert előőrseként érkezett perkáslány, belőle legalább az egyik számban hallatszott valami.
A londoni szinti-pop duó áttörése a West End Girls-zel jött el 1984-ben, és a számot hallgatva még ma is nyilvánvaló, hogy a dalszerző képességekkel nem lenne baj, csak hát ugye hosszú két évtizeden át nehéz fenntartani a színvonalat. Az újabb számok érezhetően nem játszanak egy ligában az Actually-Behaviour korszakos klasszikusokkal, hogy a teljesen kópia New York City Boy-ról ne is beszéljünk. A korai Suburbia meglepően nagy sikert aratott körülöttünk, az annak idején egy zseniális klippel is megtámogatott Being Boring azonban nem hatott úgy, ahogy az várható volt: kicsit hosszúra nyúlt a technós felvezetés. A „még elmegy” kategóriás latinos Se A Vida É-re a gépiesítés miatt nem lehetett, a U2-feldolgozás Where the Streets Have No Name-re pedig jó lett volna nem ráismerni.
A ráadásra már csak két slágerük maradt – állapítottuk meg rövid fejszámolás után. Végül, sajnálatunkra, nem a So Hardot, hanem a Királytól, Elvis Presleytől kapták elő az Always on my mind átiratot, és a slágerrádiók népe önfeledt ünneplésbe kezdett.
Ezután büntethettük volna tovább magunkat KFT-vel vagy a Korda György–Balázs Klári házaspárral, de egy estére ennyi elég volt a '80-as évekből. Ez még csak az időutazás első napja volt, maradjon kis energia a Soft Cellre is.
