„Párizs nem ereszt el”, se Ady Endrét, se másokat a XX. század első felében, s ötven évvel később minket sem, e nagy irodalmi korszak névtelen csodálóit. A gall főváros varázsa már Batsányi János óta – „Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!” – hat a magyar költőkre, írókra, képzőművészekre és kultúrára éhes civilekre. Mi ennek az oka? Mi a bűbáj receptje? Egy hallatlanul kellemes hangulatú, falatnyi térben párizsi atmoszférát sugalló kiállítás próbál erre választ adni a Petőfi Irodalmi Múzeumnak otthont adó, gyönyörű Károlyi-palotában.
A rendezők az 1900 és 1939 közötti időszak terméséből szemezgettek, bőven tálalva a különböző stílusú, világnézetű és habitusú művészek véleményét: Justh Zsigmond megfontoltságán átütő szemérmes szeretetét, Jókai felizzó csodálatát követi Ady, a leghíresebb Párizsba szerelmes költő sok-sok mondata. Azt a felhevült vallomást, amit ez a város belőle prózában, versben kitörő szenvedéllyel kiváltott, nos, bármelyik szépasszony megirigyelhette volna.
Párizsnak talán épp ez a titka, hogy nőként – diadalmas, szívtelen, de minden gyönyörűséggel elborító –, meghódíthatatlan asszonyként imádták az odavetődött magyarok. Aki nem mehetett – még nyomorogni se – az belehalt, aki odajutott, az betege lett a vágynak, hogy maradhasson mindörökké. Egyetlen egy kivétel volt csupán: a szerencsétlen sorsú erdélyi Kuncz Aladár, aki imádta Párizst, de mivel az első világháború kitörése ott érte őt osztrák–magyar monarchiabeli állampolgárként, ellenségként fogolynak zárták be egy kietlen várba évekig – ok nélkül. Erről szól szívbe markoló regénye, a Fekete kolostor. A többiek, akik hónapos szobákban, otthonról várt pénzek reményében éheztek a csillogó elegancia árnyékában, csak áhítattal tudtak járni utcáin, beülni egy kávéra a híres-hírhedt – irodalmi szalonként is funkcionáló – kávéházakba.
Kis, nyomorúságos hotelek felé mutatnak a tárlat szellemes jelzőnyilai; Párizs térképen taposunk, amikor belépünk, a Gare de l’Est pályaudvar pénztárfülkéje foglalja el az egyik sarkot. Mellette ósdi biciklik felaggatva a tárolóban, rajtuk a tulajdonosok cetlijei: Ady, Radnóti, Kassák, Karácsony Benő, Szomory. A másik sarkot a híres Szajna-parti bouqiniste-ek ládái foglalják el, ők a könyvárusok, akik ott vannak már időtlen idők óta esőben-szélben a rakpartok mellvédjei előtt: ezekben a magyar ládákban most a mi párizsi irodalmi termésünk színe-java sorakozik. Sok idézet csipeszekkel is fel van lógatva a kékesszürke folyó képe elé, s tele velük a fal is. A szövegek mellett gyönyörű régi képeslapok és festmények Czóbel Bélától, Tihanyi Lajostól – a híres süketnéma, de beszélni tudó piktortól –, a mostanában itthon is felfedezett Réth Alfréd művei, valamint Márffy és Kassák alkotások sorakoznak.
Régi sanzonok búgnak, az utánozhatatlanul pergő puha r betűkkel, és beléphetünk egy hamisítatlan párizsi, montremartre-i műterembe is. Ott a száradófélben lévő madeleine, a jellegzetes francia teasütemény (Proust kedvence) a festőállvány festékes rongyai és ecsetei közt, köröskörül pedig vélemények a francia művészetről. Például Picassóról ad hírt Rippl-Rónai egy 1910-es levele, miszerint épp ideje, hogy kezdje megtalálni a saját stílusát, mert a többiek szerint ő a legnagyobb epigon.
Kosztolányi, Márai bőröndjei, Ady selyem nyakkendője, Jókai sétapálcája, Léda habos sötétlila sálja tárlókban vár a nézelődőkre. Hirdetvén, hogy az ő emléküket is beszippanthatjuk egy korty párizsi levegővel. Aki érzékeny a mások által megélt-megírt szépségekre, az tud rezonálni arra, hogy a rue Cujas sarkán tényleg lejt a járda – mint minden párizsi utcában –, ahogy azt Radnóti a szállodája előtt konstatálta, és örökszép soraiban leírta. Párizs megér egy misét, de sok-sok odautazást is. Bár már mi is Európa egyenjogú tagja lettünk, az elfogódott rácsodálkozást mégsem kell szégyellnünk. Sok klasszikusunk átesett ezen.
Szász Judit