Micheal Paterniti 2000-es Mr. Einstein sofőrje című regénye tulajdonképpen csak a témakezelését illetően regény: iszonyú mennyiségű tényanyagot kellett a fiatal – harmincas – amerikai író-főszereplőnek feldolgoznia – a végén található köszönetnyilvánítás majd’ kétoldalas – ahhoz, hogy a múlt század máig legnagyobb hatású zsenijének sorsát, munkásságát és halálát, majd halál utáni újabb „életét” bemutathassa.
De nemcsak Albert Einstein már-már klisékbe fagyott – nyelvöltögetős, torzonborz különc – képét igazítja ki hősünk komoly tudományos alapossággal körüljárva, hanem ad egy használható és már majdnem megszerethető Amerika-képet is. Paterniti ugyanis Einstein agyának „ellízingelőjével”, Thomas Harvey nyugdíjas kórboncnokkal végigszáguldja egy pávakék Skylark kocsival a keleti parttól Kaliforniáig az Egyesült Államokat. Az öreg – tolvajlással is megvádolt – minden orvosi tevékenységtől rég távol tartott, kicsit lepukkant sorsú Thomas egy Tupperware edényben végigfurikáztatja Einstein agyát, amit a tudós halálának beálltakor egyszerűen lenyúlt a boncoláskor. Az út Einstein unokájához, Evelynhez vezet Berkeley-be, a nyugati egyetemi városba, közel San Franciscóhoz.
A találkozás az író-főszereplő srác és a nyolcvanas éveit taposó boncolóorvos között nehezen, titokzatos csatornákon keresztül jön létre. A fiú először hagymázas pletykának gondolta a tupperes sztorit, de amikor hosszú egyeztetések után végre létrejön közte és Harvey között a találka, és meglátja a formalinban lögybölődő, gyümölcsdarabokhoz hasonló agyat, minden lépése arra irányul, hogy ennek a csodának (az Agynak) a közelébe kerüljön. Barátnőjével és kutyájával élt elszigetelt, henye életét feladja, és elszegődik – mivel máshogy nem jut az áhított dolog közelébe – sofőrnek Thomas Harvey „nagy meneteléséhez”.
Felbőg a bérelt Skylark: a csendesen úszkáló Albert-agy, a csendesen kuncogó és kíváncsi mohósággal az élet utolsó, számára feltálalt morzsáit besöprő Thomas és a csendesen magában morfondírozó, a két öreget megérteni akaró Paterniti útra kel.
Nagy amerikai irodalmi hagyomány a vándorlás, az utak megéneklése. A legnagyobb dobás a műfajban kétségtelenül Keruoac Útonja, amely egy nemzedék, a hippiség himnusza és vallása lett. Paterniti szerényebb és tényszerűbb: ő csak kibontja és szeretettel megmutatja előttünk a hatalmas és ellentmondásos ország térképét, ahogy ő látja. A téli fagyba dermedt lapályokat, a farmok elhagyatott és mégis bensőséges világát, a szakadt kisvárosok lehangoló moteljait és gyorsétkezdéit, ahol eltelik az amerikaiak nagy részének az élete, az elegáns, nagyvilágian drága nyugati éttermeket és gondozott kertvárosokat, ahol egy egészen másfajta USA él, tudomást sem véve a poros Középről. Hányavetien úgy mondják, az a vidék csak arra jó, hogy át lehessen repülni.
A nagy mítosz még ebben az országban sem tudott alapvető különbségeket megszüntetni: lenézés jár annak, aki rosszabb helyre születik, mint más. A kitörési pont az egyetem: a Yale-en végzett Thomas Harvey még be is futhatott volna, de élete csak az Agy kimetszésével vett különös fordulatot.
Vannak a szakmájában, akik támadták, vannak, akik megértik, vannak aki dicsérik e tettéért. Paterniti gondosan utánajár, beszél, interjúzik mindegyikkel, még Japánba is elmegy egy Einstein-fan tudóshoz. Ott szembesül az atombomba hatásával, és azzal, hogy ez a los alamos-i fiúk – Teller, Oppenheimer, Szilárd Leó, Einstein – akaratlan bűneként rögzült a világ tudatában.
A történet izgalmas, fordulatos és empatikus, de végig a tények tartják kordában: mindent megtudhatunk Einstein életéről, szerencsétlen szerelmi életéről, csapnivaló apai, körülrajongott tudósi, tépelődő emberi mivoltáról. Ám ebből a világra olyan hatalmas befolyással bíró arcból kidereng egy amerikai öreg orvos és egy fiatal, helyét kereső író kutató tekintete is. Ők segítenek meghatározni Albert Einstein, egy német-zsidó pacifista fizikus zseni helyét Amerika és a Föld történelmében.
Szász Judit