A „klasszikus” modern művészet legnagyobbjainak alkotásai előtt álmélkodhatunk a Budavári Palota földszinti, léghűtött termeiben, ahol a stuttgarti Staatsgalerie, a Magyar Nemzeti Galéria és a Szépművészeti Múzeum gyűjteményeiből összeállított, gazdag - mintegy 160 műből álló - tárlat veszi górcső alá a XX. század első harminc évének európai rajzművészetét. Ez a műfaj korábban nem volt egyenrangúan elismert a festészettel és a szobrászattal, de az érdeklődő közönség számának és a vásárlóerőnek a növekedésével fokozatosan előtérbe került: akik egy vásznat nehezebben tudtak kifizetni, egy-egy nyomatért már - az ismertség és elfogadottság arányában - áldoztak pénzt. Ez a művészeknek is segített kitörni a kiállítótermek izoláltságából, hiszen a modern lapok támogatóan sok-sok grafikát közöltek a fiatal tehetségektől, és beindult a hasonló gondolkozású művészek csoporttá fejlődése is. A sokféle technika - mint a litográfia, fametszet, rézkarc, kréta-, szénrajz és hidegtű - lehetőséget biztosított a művészeknek arra, hogy kipróbálják magukat, így sokféle temperamentum és mondanivaló kifejezésre juthatott általuk.
Erős felütéssel kezdődik a kiállítás: Paul Gauguin litográfiáival. Ezek tanúsíthatják, hogy nemcsak Tahitin érlelt színkavalkádja, hanem rajztudása és érzékeny odafigyelése avatta őt nagy alkotóvá. A tompán, szűrt fénnyel megvilágított falakon francia és magyar, osztrák és orosz, cseh és olasz, holland és norvég nevek váltakoznak a művek alatt. A tárlat igyekszik időrendet és tématisztaságot tartani: falakról lógó zászlók határolják el egymástól a különböző izmusokat - impresszionizmus, realizmus, naturalizmus, expresszionizmus, futurizmus, kubizmus, konstruktivizmus, dadaizmus és verizmus -, mindegyikről kétnyelvű ismertető ad eligazítást. A művekről szintén komplett kis művészettörténeti összefoglalók olvashatók a falakon. Henri de Toulouse-Lautrec gróf, a zseniális kis ember kokottokat ábrázoló gyönyörű és empatikus rajzairól is, amelyeket tavaly Bécs - a nagy érdeklődés miatt több hónappal meghosszabbított kiállításon - csodált; a sorozat a Szépművészeti Múzeum gyűjteményéből való.
Vaszary János viharsebesen odavetett vonalú aktjai a szemünk előtt alakulnak át kubista szemléletű elvont darabokká - a bravúros tudás érthetővé teszi, miért ő napjaink magyar aukcióinak sztárja. Rippl-Rónai puha folttechnikával finom bujaságot éreztet nőalakjaiban, Uitz Bélának a portrérajzolástól a teljesen konstruktív felfogásig menő fejlődése szintén nyomon követhető. Sógora, Kassák Lajos is képviseli a magyar modern gondolatokat, hasonlóan az általa igen kedvelt Mattis Teutsch Jánoshoz.
Az osztrák Kokoschka, Schiele és Klimt művei ismét megtekinthetők; Schiele, a botrányhős önmagáról készített vörös inges portréja szinte kirí a sok fekete-fehér nyomat közül. Mednyánszky báró csavargófeje, Derkovits Gyula híres fametszet-sorozata a Dózsa-felkelésről, a csendes őrületbe hulló Gulácsy Lajos finom pasztellrajzai mind a korabeli magyarországi művészek teljes egyenrangúságát fejezi ki a haladó európai trendekkel.
A Párizst járó, Németországban tanuló és az ottani csoportokba belépő magyar zsenik előtt a trianoni katasztrófával zárul le a közös fejlődés útja. Aki teheti, kint marad Párizsban, mint a süket és mindenki által szeretett Tihanyi Lajos, aki pedig hazajön, mint Czóbel és Berény Róbert is, megpróbál az áramlatokkal saját tempójában átalakulni. Az expresszionizmusnál azonban már megreked a magyar fejlődés, például a Bauhaus irányát már Németországban érzi a bőrén Moholy-Nagy László.
Visszatérve a sztárokhoz: Modigliani mellett Picasso korai - de már az afrikai, törzsi művészetek bűvöletét tükröző - alkotásai is láthatók, mint például a híres Anya gyermekével, amely épp a kék korszakból a rózsaszínbe való átmenet tünékeny pillanatát ragadja meg a szürkében felderengő halványpiros effekttel.
Szász Judit