Állítsd be, hogy az Economx az elsők között legyen a Google-találatokban!
Szentendrei kertemben már megérett a cseresznye, előbb a francia eredetű Jaboulet, majd szép piros lett a germersdorfi is, amelynek fája három emelet magasságúra nőtt azóta, hogy elültettem vagy huszonöt esztendeje. A meggyfák termése is jónak ígérkezik, pedig a Meteor-fajta – amely magyarországi nemesítés – az utóbbi években nagyon érzékeny mindenféle bajra, de megérdemli a sok törődést, mert a gyümölcsénél hazánk határain kívül nincs finomabb. Azt hiszem, nem a lokálpatrióta szól belőlem, amikor legszívesebben a meggyet hungarikumnak mondanám, igaz, hogy előfordul másutt is sour cherry vagy morello néven, de az íze, zamata a miénkéhez nem is hasonlítható. Pedig a cseresznye is, a meggy is, mint oly sok más gyümölcsünk, külhonból került magyar földre, a régészeti leletek tanúsága szerint római közvetítéssel. A legkorábbi emlék Tác-Gorsiumból származik, ahol a cseresznyén kívül meggymagokat is találtak, de ezekre bukkantak az óbudai római maradványok között is. A római hódítók hozták magukkal Pannóniába; ám azt is tudjuk, hogy Itáliába Kisázsiából került a cseresznye és a meggy őse: Lucullus, a nagy hadvezér Mithridatész elleni háborúja során, Krisztus előtt 64. körül vitt el – Plinius feljegyzése szerint – nyolc cseresznye- és két meggyfajta magvait. Plutarkhosz a Párhuzamos életrajzokban meg is említi, hogy „a cseresznye Itáliában Lucullusnak Mithridatész feletti győzelme előtt nem létezett. Lucullus volt az első, aki a fát Pontuszból behozta és meghonosította, ma már – százhúsz év múltán – a tengeren túl is elterjedt”.
Így hát az ínyenc hadvezérnek, Lucullusnak köszönhetjük mi is a cseresznyét és a meggyet, amelyet már Lippai püspök is szép szavakkal méltatott a XVII. században, Villási Pál pedig, aki a XIX. században Keszthely környékén végzett nemesítő munkát, így írt róluk: „A meggyfát az authorok összekeverik a cseresznyefával; azért a németek is a meggyet néhol savanyú cseresnyének hívják. Egynehányféle fekete és vörös. A vörös apró, avagy középszerű: savanyú és valamennyire édes, hanem ha igen megérik, akkor édesebb, gömbölyűbb. Második a fekete, spanyol meggy: az is gömbölyű, nagy és némelyik öreg fekete cseresnyénél is nagyobb, édesebb, mikor jól megérik”.
A meggy finom ízhatásait a hajdani magyar szakácsok is kiválóan érvényesítették főztjükben, süteményeikben. Az Úri és közönséges konyhákon megfordult szakáts-könyv címet viselő – 1801-ben Pesten és Pozsonyban, Füskuti Landerer Mihály betűivel megjelent – kiadvány „meggy-kása sült alá” receptje így szól: „Egy fazékba tégy meggyet, bort, fejér cipóbélt, főzd meg erősen és szitán verd által, azután töltsd egy csuporba, és szelt módjára metélj citromot belé, bors, gyömbér, sáfrány, fahéj, méz, apró mandulát belé: főzd meg jól és add fel, akármi pecsenyéhez jó étek.” Czifray István 1840-ben megjelent Nemzeti szakácskönyvében is kitűnő meggyes desszert receptjére bukkantam. A meggyes rétesé így szól: „Csinálj rétes tésztát, tölteléknek végy két icce (0,84 liter) érett meggyet, szedd ki a magját, fojtsd be egy kevéssé, szűrd le a levét, s hagyd meghűlni. Törj össze nagyjában negyed font (45 dkg) mandolát, törj meg egy negyed font cukrot, reszelj el egy vajas kiflit morzsává, aprítsd öszve egy citrom héját, s vegyítsd mindezt öszve. Nyújtsd ki a tésztát vékonyra, kend meg olvasztott vajjal, tedd reá egyenlően a meggyet, hintsd reá azután a többit is, tekergesd össze gyengén, tedd vajjal torta táblára, kend meg felül vajjal, s tedd a kemencébe.”
